Amikor a fák meghalnak/A Funtineli boszorkány
|
Amikor a fák meghalnak52. A Funtineli boszorkány
Artúr már közel négy éve, hogy különös vágyódásaival kapcsolatosan teljesen pontra tette magát és lelke a boldog párkapcsolatot illetően egy egész életre megnyugodott. A boszorkánnyal való spirituális menyegzőt egy fajta beavatásként élte meg és Annát nemcsak hitveseként érezte maga mellett, hanem, mint tanítómestereként is, mert nemcsak kiegészítő-felének lényével, hanem imádott hegyeivel is az áhított bensőséges kapcsolatba került. Az Annával való egybeolvadás veszélyeit pedig hősiesen hidalta át és legtöbbször még építőjellegként is sikerült megélnie. Azaz, az időközönként rátörő gyötrelmeket élve, bárhol is tartózkodott, a lehető legtökéletesebben volt képes együtt érezni Annával. És ha még szenvedések árán is, de ezt a fontos kifejezetten lelki kommunikációt többre tartotta mint például egy mobiltelefonos beszélgetést. Mert ugyanis Artúr a társadalmi pozíciójának eleget téve továbbra is a Pici-tanyán lakott. Kapcsolódásuk legelején a szorosabb együttlétük érdekében ugyanis próbálkozott mindkét variációval, de Anna majdnem még lélegezni is képtelen volt a fák támogatásai nélkül, neki pedig túlságosan bonyolult volt nap, mint nap a Szénégető pusztájáról munkába járni. Ugyanis e kísérletezések végkimenetelét Anna már előre látta, de hagyta, hogy Artúr mint megtapasztalásként okuljon belőlük. Majd aztán azt elevenítette fel tudatában, hogy az igazán nagy dolog az, amikor két lélek egymástól távol is képes megőrizni az egységet. És mindezek után Artúrnak csupán csak az maradt hátra, hogy az időnkénti gyötrődéseket minél pontosabb információkként tudatosítsa magában és minél több időt tölthessen kiegészítő felének közelében. Mert hamarosan megtanulta azt is, hogy ha lényeik tökéletesen összekapcsolódnak, akkor kettőnek könnyebb elviselni bármilyen fájdalmakat. De még azokat az úgynevezett lelki tortúrákat is. Artúr Annát az élet ajándékaként zárta szívébe és minden nap hálatelt szemekkel tekintett fel az égre, hogy lelki táplálékát épp attól kaphatja meg, akit a legjobban szeret. Azonban kissé gondterhelten állapította meg azt is, hogy Anna az élet bölcsességeihez kapcsolódó tapasztalatait legtöbb esetben nem képes kellőképpen megértetni vele. A lelkileg egymásra való hangolódás ez esetben még nem oldott meg mindent és egy idő után belátta, hogy neki is mennyire fontos lenne tanítania Annát. Mégpedig két okból is. Egyszer azért, mert Anna élethelyzetéből adódóan nagyon járatlan volt a társadalmi életbeli eseményeket illetően és szó szerint még csak fogalma sem volt afelől, hogy miként zajlik az élet az emberek világában, aztán másodsorban még azért is szüksége volt az ismeretekre, hogy azokat a lényéből fakadó bölcsességekre majd Artúrt – és még másokat is – kellőképpen rá tudja majd vezetni. Ennek megvalósítása érdekében a kifejezett intelligenciával rendelkező Artúr teljesen reálisan felmérte, hogy a tanulást illetően Annának mire is lenne a legjobban szüksége és mivel még kislány korában is tanította, hát azt is jól tudta, hogy milyen formában. Így aztán úgy a tanítást, mint a tanulást illetően is lépésről-lépésre megteremtődött köztük a kölcsönös egyensúly. Így Artúr már nemcsak a hegyek hívásának engedelmeskedve járogatott fel a Szénégető pusztájára, hanem lelke teljes vágyódásból, hogy szabadidejéből minél többet tölthessen ott, annál a csodálatos nőnél, akivel a sors annyira kegyesen összeboronálta őket. A környezetében élők megítélése egyáltalán nem zavarta, sőt, bárhol megfordult, tiszta szívvel ki merte mondani, hogy az igazi párkapcsolathoz egyáltalán nem szükségesek sem a társadalmilag, sem az egyházilag annyira fontosaknak tartott formaságok, mert szeretni papírok és dokumentumok nélkül is lehet. Azon a gyönyörű reggelen, amikor a nagy vörös korong kissé feljebb emelkedett és vérpezsdítőleg ható fényét a magányos fenyő vastag ágai egy rövid időre elnyelték, Artúr és Anna már túl voltak a napkeltei meditációjukon. És amint egymás lényét átélve gyönyörködtek a természet csodájában, Artúr amint szemeivel a távoli hegyeket és erdőket pásztázta végig, hirtelen épp az Annával való első találkozásuk jutott az eszébe. ― Emlékszel, amikor még az emberek és a fák idejéről beszélgettünk? ― kérdezte csakúgy. ― Igen. ― mosolyodott el Anna ― És te folyton azt akartad megérteni, amit tulajdonképpen nem lehet. ― De hát még annyit sem lehet megtudni, hogy egy fa mennyi ideig hordja magában azt az emberrel közös lelket? Hiszen ha jól emlékszem azt mondtad, hogy az emberek és a fák lelkéről van szó? ― Bizonyára így mondhattam és talán, még azt is, hogy "Nem is fontos mindent érteni, mert az ember épp akkor nem képes megérteni valamit, amikor nagyon elhatározza magát, hogy igenis meg fogja érteni azt." … És, még lehet, hogy azt is mondtam, hogy: "Az érzéseket kell inkább használni, mert azok soha nem csalhatnak meg. " Artúr még jobban magához szorította az előtte ülő Annát, majd kissé meghimbálta jobbra-balra. ― Te!... ― mondta enyhe korholással ― Te leányka! Te folyton csak bohókázol, hogy megtéveszthess! Hiszen jól tudom, hogy milyen csodálatos memóriád van!… És még azt mondja, hogy "Bizonyára így mondhattam… " A "leányka" tulajdonképpen már huszonhét éves volt, de mivel a korábbi képek még nem törlődtek ki az Artúr emlékéből, hát hogy szeretetét jobban kifejezze, néha leleánykázta Annát, aki csak nevetett és mintegy kárpótlásként arcát teljesen Artúr felé fordítva adott neki egy puszit. ― Hát… Tudod… ― mondta aztán kis idő múlva teljes komolysággal ― Ezt, ha meg akarnám magyarázni neked, akkor elsősorban a rezgési oktávokkal kezdeném. ― Tényleg? ― kérdezte kissé tréfálkozva Artúr és fogalma sem volt arról, hogy Anna miről beszél. ― Hát akkor kezdd azokkal! Az Anna arcán azonban még csak nyoma sem volt semmiféle tréfálkozásnak. Magából adódó méltóságos helyzetben Artúrral szembe foglalt helyet a farönkön és olyan komolysággal nézett le rá, hogy Artúr önkéntelenül is teljes tisztelettel várta a magyarázatot. ― A Teremtés mantrájának rezgése folytán minden, ami egyszer csak létezik, az rezeg. Erről már beszélgettünk. Az OM mantráról van szó! ― Hét rezgési oktáv van és úgy is lehet mondani, hogy egy-egy rezgési oktáv, egy-egy fejlődési folyamatnak felel meg. ― Az első rezgési oktávnak felel meg minden, amit pusztán csak anyag ként szoktunk emlegetni. Ami összehúzódás – lehűlés – megszilárdulás által nyilvánul meg. És, természetesen tudatosan elviseli a rezgéseket! Bizonyára innen adódik az a közmondás, hogy "még a köveknek is lelkük van. " ― A második rezgési oktáv: A növény. Az anyagi életerő megnyilvánulásán kívül még megnyilvánul a vegetatív erő. Hiszen a fák már táplálék után kutatnak! … Felkutatás, felvétel, asszimiláció. És természetesen ők már tudatosabbak a rezgésekre. A rezgések minőségére. Főképpen, ha emberi lelkekkel is rendelkeznek, de ezt most hagyjuk… ― A harmadik rezgési oktávhoz tartoznak az állatok. A két erő plusz az animális. Eszik, emészt, párzik… és lelki szinten tudatos. Vannak ösztönei, érzelmei, vágyai… ― A negyedik szint: Az átlagember. Amelyből a legtöbb van. A tömegember, nyájember, aki az előző három szinttel már rendelkezik, plusz még: tudatosan gondolkozik. ― Az ötödik szintet már egy olyan ember érheti el, akire azt szokták mondani, hogy zseni. Az előző szinteken kívül hozzáadódik még az, hogy tudatát az okozatok világából az okok síkjára emeli és értelmével képes magasabb síkra emelkedni. ― A hatodik az úgynevezett próféta szint. A "zseni" itt mát értelmét használva a Tudatos Isteni Bölcsesség és az Egyetemes Szeretet szintjére emelte magát. Erre mondják azt, hogy: beavatott. ― A hetedik és a legfelsőbb szint, a tudatossá vált Istenember. Saját Isteni Önvalóját éli át és sugározza ki. Mint amilyen Jézus is volt. Vagy Buddha, Krisna… és még mások… Amint Anna elhallgatott, Artúr a tanítványi minősítésből enyhén kitérve hirtelen egy őszinte kíváncsiságból fakadó kérdést tett fel. ― Anna! Mindezeket, te honnan tudod? ― Úgy veszem észre, hogy ismét meg akarsz érteni valamit! Nem? ― váltott át mosolyba a komolysága Annának. ― Elképesztő, hogy milyen szavakat és kifejezéseket használsz? ― Holott nem is éltem az emberek világában! Azaz, nem is jártam iskolába. ― egészítette ki az Artúr eszmefuttatását Anna. Artúr csak nézte a lányt és nem győzött csodálkozni. ― Egyelőre maradjunk meg annál, hogy volt időm bőven számos jógához kapcsolódó irodalmat is olvasni. És most hadd próbáljak a fák lelkéről beszélni neked! ― mondta Anna csendes komolysággal. ― Tehát: egy-egy oktávon belől is különböző szinteket különböztethetünk meg. Hiszen az emberek közt is milyen különbségek vannak…? És ugyanígy van a más szinteknél is. De most nézzük a növényi szintet. Azaz, a fákat! ― A fák nem hasonlíthatók akármilyen egysejtűekhez, hiszen már csak az anyagban való megnyilvánulásukra nézve is felsőbbrendűeknek tűnnek! Nem? ― Továbbá: a fák maguk közt is egy fajta társadalmi rendben élnek. Nem előkelőségekre és szegényekre gondolok, hanem az idők során megtett életútjaikon való tapasztalatokra. Amikor már egy olyan fejlődési folyamatot érintettek, ahol már csak nagyon kevés választja el őket a harmadik rezgési szinttől. Mert, úgy-e az állatnak, annak már van lelke? Hiszen ezt már az emberek nagy része elismeri! ― Kezd érthetővé válni! ― szólt közbe boldogan Artúr ― A fa sokáig lélek nélkül él, és aztán, amikor lelket kap, az ember lelkével egyszerre hal meg. Így van? ― Így is lehet fogalmazni, viszont én nem úgy mondanám, hogy lelket kap, hanem inkább rátalál az emberi lélekre. Azaz, mivel ő is fejlődni akar, kapcsolódik egy emberi lélekhez. A fa lelke ugyanis nem egy halhatatlan lélek, mert az tulajdonképpen az emberé, akihez kapcsolódik. Érted? ― Hát… Igen. Most már értem. ― mosolygott Annára Artúr elégedetten, majd egy kis hamiskás kérdést tett fel utólagosan. ― De mondd, ezelőtt tizenkét évvel miért tértél ki a válasz alól? Miért nem magyaráztad el akkor ilyen szép érthetően? Anna egyenes derékkal, teljesen mozdulatlanul ült a rönkön és félig lehunyt szemekkel nézett Artúrra és a válasszal várt még egy kis ideig, aztán egyből kirobbanva belőle a mókázás, csakúgy zúdította rá a rövid feleletet Artúrra. ― Mert akkor még nem értetted volna meg! Erre Artúr felpattant ültéből és Annát egy az egyben felkapta az ölébe, majd néhány pörgés után a fűre huppantak és ott hancúrozni, nevetgélni kezdtek és a fák látván önfeledt vidámságukat, hát ők is mind velük együtt nevettek.
― Tulajdonképpen te nem is ismered a jót! … Jó ételeket... kényelmet!... Anna megállt és Artúrt is leállásra kényszerítve megfogta a karját és mélyen a szemébe nézett. ― Tudom jól, hogy szeretsz igazán! Csak azt nem tudom, hogy miért akarsz folyton eltávolítani attól, ami hasznos és rászoktatni arra, ami rossz? Jól érzed magadat nálam és azzal is elégedett vagy ahogyan én itt fenn ellátlak téged. Pedig kemény az ágy amelyben alszol mellettem, silány az étel, amelyet eléd teszek… és semmiféle kényelmet nem biztosítok neked! Mert szeretlek! És éppen ezért semmiképpen nem engedhetem elpuhulni a testedet! Mert a test elpuhulása a lélek elpuhulását vonja maga után! Artúr mélységesen ráérzett Anna szavaira és szorosan magához ölelte a lányt. Egy kis ideig hangtalanul beszélgettek, aztán Artúrnak olyasmi fogant meg az agyában, amit kénytelen volt szavakba foglalni. ― A lélek egészségével a testi egészség is szoros kapcsolatban áll! És az étkezés sokkal fontosabb, mint ahogyan te gondolod! ― Te még csak el sem tudod képzelni, hogy az én napi ételadagommal még meg is lehet élni! ― nevette el magát Anna. ― Hogy a búza, a rizs, a köles, a hajdina… nem beszélve a gombákról, vagy a gyümölcsökről. Erős és egészséges vagyok! Másképpen hogyan volnék képes felvállalni a betegségeket? Artúr gondterhelten csóválta a fejét és Anna tovább érvelt. ― Mikor láttál engem leromlott állapotban? … Kivéve azt az évet, amikor a Szelek pusztáján "üdültem"… Nem kell féltened engem! Hiszen már nagy tapasztalatom van a túléléssel kapcsolatosan! Nemcsak egy életet éltem le erdőben, fák között! …
Az esti tűztevés után előkerült hal is egy fajta csempészáru volt, amely aztán az Anna jóváhagyásával a vacsorakor már menüként szerepelt. ― Te tényleg azt hiszed, hogy át tudsz verni engem? ― kérdezte vacsoraközben Anna kissé csodálkozva. Artúr jól tudta, hogy Anna mire célzott, de mégis értetlen arccal vonta össze a szemöldökét. ― És épp halat próbálsz rejtegetni előlem? … Hiszen azt bárhonnan kiszagolom! ― mondta Anna a lehető legtermészetesebben. ― Kiszagolod!... ― mosolyodott el Artúr és megsimogatta az arcát Annának. ― Tényleg? Te olyan vagy, hogy ki tudod szagolni a halat? ― kérdezte játékosan és kiérződött a hangjából, hogy mennyire érdekesnek találja a kifejezést. ― Ki hát! ― vágta rá Anna komolyan ― Sokszor még télen a jég alól is! ― Télen, a jég alól? ― kérdezte kételkedően Artúr, mert nem volt tisztába, hogy Anna mennyire szánta viccnek ezt a kijelentést. ― Szoktál te halat is fogni? ― Hát persze, hogy szoktam! És nemegyszer ettél te is abból! ― csodálkozott el Anna az Artúr tájékozatlanságán. Artúr a kapott információtól megdöbbenten meredt Annára, majd kis idő múlva, már az egyre gyorsuló agyműködését, majdnem képtelen volt kontrollálni. A pörgő emlékek sorozata tulajdonképpen egy jelentéktelennek tűnő elejtett mondatból robbant ki, amelyet a reggeli beszélgetésük közben hallott Annától. Az a meglehetősen félvállról jövő kijelentés már akkor is megütötte kissé a fülét, viszont valamiként egy másikkal kellett párosulnia ahhoz, hogy újból a suhanckorában annyira megkedvelt és megszeretett Funtineli boszorkányhoz kötődő gondolatsorok által újból lebilincselődjön. – Újból a Funtineli boszorkány! – Ez nem igaz! Közel három éve együtt van Annával és azóta "nem jelentkezett a Funtineli!..." Szeretett nőjét megkapta és azután sikerült reálisan szemlélni a dolgokat. Azaz, tovább már nem foglalkoztatták az Anna furcsaságai. Annak ellenére, hogy még ő is egy fajta beavatást nyert általuk. És meglehet, hogy épp e beavatás során finomultak oda az érzései, hogy a két jelentéktelennek tűnő kijelentésből a logikus gondolkozás által hámozzon ki egy hihetetlennek tűnő valóságot!? Az Anna első megjegyzését a legpontosabban regisztrálta: "Nem kell féltened engem! Hiszen már nagy tapasztalatom van a túléléssel kapcsolatosan! Nemcsak egy életet éltem le erdőben, fák között! " – Ekkor még nem volt konkrét következtetése. Csupán csak feltűnt ez a kijelentés. … Aztán, amikor a halakat… És a halászást kezdte emlegetni!!! Hát, akkor már az érzései egy impulzust adtak az agyműködésének és … És ismét nagy dilemmába került. Egy kis időnek el kellett telnie, hogy visszarázódjon a normális állapotba. Az alatt az idő alatt Anna feszülten figyelt. Azaz, csak úgy látszott, mert valójában egy teljesen laza állapotban próbált ráhangolódni hitvese lényére. ― Anna, én a lehető legkomolyabban szeretnék kérdezni tőled valamit. ― kezdett bele Artúr. A nő egyáltalán nem lepődött meg. Ült Artúrral szemben mozdulatlanul és még csak nem is bólintva, hanem pusztán a szemeivel jelezve, hogy "rendben van". ― A reggel említetted, hogy még éltél életet erdőben.(?) Anna nem felelt, és nem is bólintott, hanem csak ült teljes nyugalommal. ― Ez mit jelent? ― kérdezte Artúr kissé türelmetlenül ― Konkrét reinkarnációs emlékezés? ― A reinkarnációval kapcsolatosan sok konkrét butaságok is születnek. Egyesek majdnem versenyre kelnek, hogy ki emlékszik vissza tökéletesebben az előző életeire?... És aztán össze-vissza hordanak mindenféle alaptalan dolgokat. ― mondta szelíd hanglejtéssel Anna. ― De most Te mondj valamit erről! Mert én tudom, hogy nem szoktál alaptalan dolgokat beszélni. ― Ami nem alaptalan, az még nem jelenti azt, hogy hasznos is! ― Miért nem akarsz beszélni erről? ― Azért, mert az Isten nemhiába húzott fátylat az emlékezés elé! ― De a te emlékezésed elé nem húzott fátylat! ― érvelt kissé követelőzően Artúr. ― De a tied elé igen! ― mosolyodott el Anna ― És annak bizonyára egy jól meghatározott oka is van! ― De én nem a saját életemről, hanem a Tiedről szeretnék megtudni valamit! ― Ha az én életeimről beszélnék neked, akkor a tiedbe is betekintést kapnál! És a fátyladat nem szeretném megsemmisíteni, mert nagyon féltelek. Mindig a jelen életünkre kell ráhangolódjunk, sőt, a jelen pillanatainkra. Mert tulajdonképpen csak az létezik. Ezért nem fontos a visszaemlékezés! Artúrnak kissé szomorkásan kellett belátnia, hogy a fantáziáját folyton feszegető nagy kérdésre egykönnyen nem kap választ. Azonban még teljesen nem adta fel a reményt és megkockáztatott egy újabb kérdést, de ezúttal egészen a konkrét megfogalmazásban. ― Te vagy NUCA? [A funtineli boszorkányt Nucának hívták] Anna e direkt módon kifejezett kérdéstől azonban egyáltalán nem lepődött meg. Olyan szemekkel nézett Artúrra, mint egy gyerek fantáziaigény kielégítésétől elhajlani akaró óvó néni. ― Nem Artúr. ― mosolygott ― Én Anna vagyok. … Legalábbis itt, e jelen pillanatban! De ha olykor a jelen pillanat szertefoszlik, akkor még az is elő szokott fordulni, hogy még Anna sem vagyok… … Artúr azon az estén úgy az érzések, mint az észérvek területén teljesen összezavarodott és semmiképpen nem sikerült eldöntenie, hogy tulajdonképpen mit is higgyen a Funtineli boszorkányról… és mit higgyen Annáról. Azonban az Anna kitérő válaszait jól megjegyezvén, az elkövetkezendő napokban újraelemezte a dolgokat. Az érzések területét kissé elhanyagolva ugyan, de a logika segítségével bizony sok érdekes párhuzamot fedezett fel a Funtineli és Anna között. Papírt és tollat ragadott és ezeket a párhuzamokat lejegyezte, külön csoportosította, mégpedig a két boszorkány lénye, képességei, életsorsa, környezete… stb. szerint. Aztán a gondosan összerakott anyagból az a végkövetkeztetés került ki, hogy: – Mindketten titokzatos spirituális adottságokkal rendelkeznek. (Mindketten boszorkányok) – Mindkettőjüket veszélyes szeretni! – Habár ő ezt a veszélyt felvállalva egyáltalán nem bánt meg semmit… (Viszont a Funtinelit is biztonságosan szerethette volna valaki…) – Mindketten árván és egyedül nőttek fel. – Mindketten az erdőben… edzettek, fogékonyak, túlélésre képesek… – És tudnak halászni! – – Mindkettőjüknek volt része a kitaszítottságban, nélkülözésben, szenvedésben … – Mindketten pozitív lények voltak… És nagyon szépek. Aztán a logika területét kissé háttérbe hagyva, a különféle benyomáskeltő érzések sugallatára Artúr még azt is megállapította, hogy valahol a Wass Albert A funtineli boszorkány c. könyvében az annyit emlegetett magas hegy a "Dószul Fulgeruj" valamiként kapcsolódik a Villámlások hegyével. (?) Valamiként. De mivel érzelmi terület szülte e megállapítást, hát nem tudott pontos magyarázatot adni magának. Csakúgy tapogatózva azonban annyit megállapított, hogy mindkét hegy nagy és kietlen. Egyikre sem járnak fel szívesen az emberek. … Csak Anna és a könyvben az a magányosan élő öregember, akit Vénség-nek szólítanak. Aztán Anna szenvedni jár fel oda, az öreg is eleget szenved ott a hidegben, a nélkülözésben, az egyedüllétben… Ott is hal meg. … Aztán továbbá, csak az érzések titkos sugallatára, a Funtineli és még a könyvben szereplők közül sokan, mind-mind teljes lényükkel ragaszkodnak az erdőhöz, a fákhoz… És nemcsak Anna, hanem még ő Artúr is így van ezzel! …
|