Albánia kormányfőinek listája

Albánia kormányfői tiszte többnyire megegyezett a miniszterelnöki poszttal, de bizonyos történelmi szakaszokban ettől a politikai gyakorlatban eltértek. 1925. február 1. és 1928. szeptember 5. között az igazságügy-miniszter, 1946. január 1. és 1991. február 22. között a Minisztertanács elnöke töltötte be a kormányfői pozíciót.

Edi Rama 2013. szeptember 15-től hivatalban van

Miniszterelnökök

Az ideiglenes vagy ügyvivő kormányfők nevét és hivatali idejét dőlt betűkkel szedjük.

	Kormányfő	Hivatali idő	Megjegyzés
1.	Ismail Qemali (Qemali-kormány)	1912. november 29. – 1914. január 15.	Az ideiglenes kormány elnöke Vlora székhellyel. 1913. szeptember 18. és 1914. február 3. között Esat Toptani ellenkormányt vezetett Durrësban, az 1913. október 14-én kikiáltott Közép-albániai Köztársaság állam- és kormányfőjeként.
	Fejzi Alizoti	1914. január 22. – 1914. március 7.	A Központi Kormányzat elnöke. Albánia eközben, illetve már 1913. október 16-ától az osztrák–magyar, brit, francia, német, olasz, orosz és albán összetételű Nemzetközi Ellenőrző Bizottság igazgatása alatt állt.
2.	Turhan Përmeti (első Përmeti-kormány)	1914. március 15. – 1914. szeptember 3.	Először.
	Mustafa Ndroqi	1914. szeptember 11. – 1914. október 5.	Az általános tanács elnöke, ideiglenes kormányfő.
3.	Esat Toptani (Toptani-kormány)	1914. október 5. – 1916. január 27.	Toptani ugyan erőszakkal ragadta magához a hatalmat, de kormányzatát az antanthatalmak elismerték. Ellenzéke, a Krujai Szövetség már 1914 novemberében felkelést robbantott ki hatalma ellen, a kormány a fővárosba, Durrësba szorult vissza. 1915 júniusában a baráti Szerb Királyság hadserege leverte a lázadókat, de Toptani nem konszolidálhatta hatalmát. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1916 januárjában megkezdte Albánia megszállását, a kormány feloszlott.^[1]
	Aqif Elbasani	1916. február 18. – 1916. április 14.	Ideiglenes ellenkormány vezetője Elbasan székhellyel.
	[…]	1916. január 28. – 1918. december 25.	Az Osztrák–Magyar Monarchia által okkupált Albánia állandó nemzeti kormány nélkül. A polgári közigazgatás feje August Kral.
4.	Turhan Përmeti	1918. december 25. – 1920. január 30.	Másodszor. Ideiglenes kormányfő Durrës székhellyel. Ténylegesen csak 1920. február 20-án engedte át a hatalmat.
5.	Sylejman Delvina	1920. január 30. – 1920. november 20.	Tirana székhellyel. Ténylegesen csak 1920. február 20-án vette át a hatalmat, de facto működése pedig március 27-én vette kezdetét.
6.	Iliaz Vrioni	1920. december 10. – 1921. július 1.	Először.
7.	Iliaz Vrioni	1921. július 11. – 1921. október 16.	Másodszor.
8.	Pandeli Evangjeli (első Evangjeli-kormány)	1921. október 16. – 1921. december 6.	A köznyelvben Szent Egységnek nevezett koalíciós kabinet, amelynek fő feladataként az Észak-Albániát lerohanó Jugoszláviával szemben kellett megvédenie az ország területi integritását. A Nemzetek Szövetsége és a nagyhatalmi nagykövetek konferenciájának közbelépésére és a hadsereg-főparancsnok Amet Zogolli katonai sikereinek köszönhetően Észak-Albánia elszakadásának veszélye elhárult, de a mozaikos koalíciós kormány tagjai képtelenek voltak együttműködni, december elejéig sorban hagyták el a kabinetet. A kormányt a régenstanács egyik tagja, Aqif Elbasani felbujtására erőszakos puccsal buktatták meg.^[2]
9.	Qazim Koculi (Koculi-kormány)	1921. december 6.	Koculi vlorai prefektust alkotmányellenes körülmények között kérték fel a kormányalakításra, de politikai támogatottság híján nem tudta kormányát megalakítani, így 12 óra elteltével miniszterelnöki kinevezéséről lemondott.^[3]
10.	Hasan Prishtina	1921. december 7. – 1921. december 12.
	Idhomene Kosturi	1921. december 12. – 1921. december 22.	Ügyvezető miniszterelnök.
11.	Xhafer Ypi	1921. december 24. – 1922. november 26.
12.	Amet Zogu	1922. december 2. – 1924. február 25.	Először.
	Pandeli Evangjeli	1924. február 25. – 1924. március 3.	Ügyvezető miniszterelnök.^[4]
13.	Shefqet Vërlaci (első Vërlaci-kormány)	1924. március 3. – 1924. május 27.	A nagybirtokosok érdekeit képviselő kabinet ténylegesen Amet Zogu konzervatív-centralizáló politikai céljait szolgálta ki, az országot sújtó gazdasági és belpolitikai nehézségekkel szemben eszköztelennek bizonyult. Ellenzéke Fan Noli vezetésével napirenden tartotta az égető gazdasági kérdéseket, kihasználta az április 6-ai mamurrasi incidenst és az Avni Rustemi elleni április 20-ai merényletet követő országos felháborodást. Miután maguk mellé állították a hadsereget egy részét, május 17-én kirobbant a kormányellenes fegyveres felkelés. A Vërlaci-kabinet a belpolitikai nyomás alatt megrendült, majd feloszlott.^[5]
14.	Iliaz Vrioni	1924. május 27. – 1924. június 9.	Harmadszor.
15.	Fan Noli	1924. június 16. – 1924. december 24.	A vlorai Ideiglenes Kormányzóbizottság elnöke.
16.	Iliaz Vrioni	1924. december 25. – 1925. január 5.	Negyedszer.
17.	Amet Zogu	1925. január 6. – 1925. január 30.	Másodszor.
	Pjetër Poga	1925. február 1. – 1925. szeptember 28.	Igazságügy-miniszterként (először).
	Milto Tutulani	1925. szeptember 28. – 1926. július 30.	Igazságügy-miniszterként. Egészségi állapotára hivatkozva 1925 novembere után távol maradt hivatalától, így ezt követően a köztársasági kormány de facto igazságügy-miniszter és kormányfő nélkül maradt Josif Kedhi kinevezéséig.^[6]
	Josif Kedhi	1926. július 30. – 1927. február 10.	Igazságügy-miniszterként.^[7]
	Pjetër Poga	1927. február 12. – 1927. október 21.	Igazságügy-miniszterként (másodszor).
	Iliaz Vrioni	1927. október 25. – 1928. május 9.	Külügyminiszterként.
	Hiqmet Delvina	1928. május 11. – 1928. szeptember 5.	Igazságügy-miniszterként.
18.	Koço Kota	1928. szeptember 5. – 1930. március 6.	Először.
19.	Pandeli Evangjeli (második Evangjeli-kormány)	1930. március 6. – 1931. április 11.	A viszonylag nyugodalmas bel- és külpolitikai környezetben hivatalba lépő kormány főbb intézkedései közé a régóta várt, de a korrupció miatt akadozva végrehajtott földreform és a megszigorított cenzúratörvény tartozott.^[8] Ezek mellett kapacitásait a nagyobb pénzügyi, politikai és katonai befolyásra törekvő Olaszország diplomáciai lépéseinek elhárítása kötötte le, de a rossz mezőgazdasági terményhozamok miatt végül az uralkodó, I. Zogu az olaszokkal való tárgyalásra, egy pénzügyi segélymegállapodás tető alá hozására utasította a kormányt. Az olasz befolyás megnövekedésének réme felzúdulást keltett Albániában, ezért a király feloszlatta az Evangjeli-kabinetet.^[9]
20.	Pandeli Evangjeli (harmadik Evangjeli-kormány)	1931. április 20. – 1932. december 7.	Az újjászervezett Evangjeli-kabinet fő feladata az államcsőddel fenyegető gazdasági helyzet megoldása volt. Más reális alternatíva híján kénytelenek voltak tovább tárgyalni a segélyegyezményről az olasz kormánnyal. 1931 júliusában megszületett az újabb paktum tervezete, de ezt I. Zogu végül nem szentesítette, így 1932 során az olasz kormány fokozta a nyomást: követeléseinek sarokpontja immár a két ország vámuniója volt. 1932 decemberében az albán uralkodó ezt is elutasította, és miután az Evangjeli-kormány nem értett egyet a döntéssel, feloszlatta a kabinetet. Ebben az időszakban került sor az első nagyszabású politikai perekre, megszületett Albánia kereskedelmi törvénykönyve, korrupcióellenes vizsgálóbizottság kezdte meg működését, törvényt hoztak az iskolarendszer államosításáról.^[10]
21.	Pandeli Evangjeli (negyedik Evangjeli-kormány)	1933. január 11. – 1935. október 16.	A kabinet első belpolitikai lépése az iskolák államosításának végrehajtása, a magán-, felekezeti és nemzeti iskolák bezáratása volt, de 1935-re újra lehetővé tették egyes iskolák megnyitását. Emellett, ahogy a korábbi években, a legfőbb feladat a gazdaság lábra állítása és Olaszország geopolitikai törekvéseinek elhárítása volt. A költségvetési megszorítások ellenére az államkincstár 1934-re kiürült. Az albán vezetők azonban az 1934. júniusi durrësi olasz flottademonstrációt követően sem fogadták el a pénzügyi segélyért cserébe támasztott olasz követeléseket (vámunió, albán külügyminisztérium megszűnése stb.). Bár az olasz közeledés 1935 derekára veszített militáns jellegéből, 1935 augusztusában a fieri felkelés rázta meg a politikai életet. A szervezetlen és az államhatalomra veszélytelen lázadásra adott eltúlzott reakció felháborodást szült, erre válaszul I. Zogu menesztette az Evangjeli-kormányt.^[11]
22.	Mehdi Frashëri	1935. október 22. – 1936. november 9.	Először.
23.	Koço Kota	1936. november 9. – 1939. április 8.	Másodszor.
24.	Shefqet Vërlaci (második Vërlaci-kormány)	1939. április 12. – 1941. december 3.	1939. április 7-én a fasiszta Olasz Királyság lerohanta Albániát, április 12-én Vërlacit kérték fel kormányalakításra. Április 21-én felállt, 1924 utáni második kabinetje a két ország perszonáluniójához, az albán függetlenség elvesztéséhez vezető intézkedések végrehajtója, az olasz politikai és gazdasági hegemónia készséges kiszolgálója volt. Kormányának mozgásterét szűkre szabta a III. Viktor Emánuel hatalmát képviselő Francesco Jacomoni főkormányzó kézi vezérlése. Az olasz megszállókkal és az akaratukat végrehajtó Vërlaci-kormánnyal szemben ellenállási mozgalom szerveződött, 1940-től országszerte fokozódott a nacionalista Nemzeti Front gerilla-hadviselése, 1941-től pedig a kommunista partizánok tevékenysége. Bár a Wehrmacht támogatásával Olaszország a Görögország ellen vívott háborúban meg tudta őrizni Albánia területi integritását, sőt, 1941 nyarán jugoszláviai területek annektálásával megszületett Nagy-Albánia is, ezeket az eredményeket még nacionalista körökben sem tudták a fasiszta államrend széles körű támogatásává fordítani. Az egyre gyakoribb fegyveres rajtaütésekkel, ipari szabotázsakciókkal, utcai tiltakozásokkal szemben a kormány tehetetlennek bizonyult, a Vërlaci-kabinetet az ország urai 1941. december 3-án feloszlatták.^[12]
25.	Mustafa Kruja	1941. december 4. – 1943. január 19.
26.	Eqrem Libohova	1943. január 19. – 1943. február 13.	Először.
27.	Maliq Bushati	1943. február 13. – 1943. május 13.
28.	Eqrem Libohova	1943. május 13. – 1943. szeptember 8.	Másodszor.
29.	Ibrahim Biçakçiu	1943. szeptember 13. – 1943. október 24.	Először. Ideiglenes kormányfő.
30.	Mehdi Frashëri	1943. október 24. – 1943. november 3.	Másodszor.
31.	Rexhep Mitrovica	1943. november 5. – 1944. július 14.
32.	Fiqri Dine	1944. július 19. – 1944. augusztus 29.
33.	Ibrahim Biçakçiu	1944. szeptember 7. – 1944. október 27.	Másodszor.
34–41.	Enver Hoxha	1944. október 23.^[13] – 1954. július 20.	De facto 1944. május 28-ától a Nemzeti Felszabadítási Főtanács vezetőségének elnöke (lásd përmeti kongresszus). 1946. január 1-jétől mint a Minisztertanács elnöke.
42–53.	Mehmet Shehu	1954. július 20. – 1981. december 18.	A Minisztertanács elnöke. Már december 17-én elhunyt, de halálának ténye csak másnap lett köztudott.
54–59.	Adil Çarçani	1981. december 18. – 1991. február 22.	A Minisztertanács elnöke, 1982. január 18-áig mint ügyvezető kormányfő.
60–61.	Fatos Nano	1991. február 22. – 1991. június 5.	Először, az Albán Szocialista Párt színeiben.
62.	Ylli Bufi	1991. június 5. – 1991. december 10.	Az Albán Szocialista Párt színeiben.
63.	Vilson Ahmeti	1991. december 10. – 1992. április 13.	Pártonkívüliként.
64–67.	Aleksandër Meksi	1992. április 13. – 1997. március 11.	Az Albán Demokrata Párt színeiben.
68.	Bashkim Fino	1997. március 11. – 1997. július 24.	Az Albán Szocialista Párt színeiben.
69.	Fatos Nano	1997. július 24. – 1998. október 2.	Másodszor, az Albán Szocialista Párt színeiben.
70.	Pandeli Majko	1998. október 2. – 1999. október 29.	Először, az Albán Szocialista Párt színeiben.
71–72.	Ilir Meta	1999. október 29. – 2002. február 22.	Az Albán Szocialista Párt színeiben.
73.	Pandeli Majko	2002. február 22. – 2002. július 31.	Másodszor, az Albán Szocialista Párt színeiben.
74–75.	Fatos Nano	2002. július 31. – 2005. szeptember 11.	Harmadszor, az Albán Szocialista Párt színeiben.
76–77.	Sali Berisha	2005. szeptember 11. – 2013. szeptember 15.	Az Albán Demokrata Párt színeiben.
78–79.	Edi Rama	2013. szeptember 15. –	Az Albán Szocialista Párt színeiben.

Jegyzetek

↑ Pearson 2004 :82–85., 90–94.; Dervishi 2012 :8.; Fischer 2012 :11–12.; Vickers 2014 :82.; Zavalani 2015 :157.; Qafoku 2017 :21.
↑ Palotás 2003 :224.; Pearson 2004 :168–170., 173–176., 180–181.; Fischer 2012 :31–32.; Qafoku 2017 :64–70.
↑ Pearson 2004 :181.; Fischer 2012 :32.; Qafoku 2017 :72–73.
↑ Pearson 2004 :218.
↑ Pearson 2004 :217–224.; Austin 2012 :40–51.; Fischer 2012 :57–61.; Vickers 2014 :103–105.; Zavalani 2015 :190–191.
↑ Pearson 2004 :251–252., 260–261.; Dervishi 2012 :20.
↑ Pearson 2004 :260–261.; Dervishi 2012 :20.
↑ Pearson 2004 :315–316., 320–321.; Fischer 2012 :191–192.
↑ Pearson 2004 :322., 327–328.; Fischer 2012 :196–199., 204–205.
↑ Palotás 2003 :466.; Pearson 2004 :328–329., 334–340.; Fischer 2012 :198., 206., 209–212.
↑ Pearson 2004 :344., 346., 349–352., 357–361., 367–373.; Fischer 2012 :211–213., 215–219., 224–227., 239–244.; Vickers 2014 :124., 126–127.; Zavalani 2015 :210., 215–218.; Qafoku 2017 :64., 67–68.
↑ Pearson 2004 :462–483.; Pearson 2005 :109., 139–140., 158., 162–167.; Vickers 2014 :132–138.; Zavalani 2015 :238–242., 247–251.
↑ Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. 399–400. o. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145

Források

A fenti táblázatok fő forrásául Owen Pearson Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939 (London, Tauris, 2004, ISBN 1-84511-013-7), valamint Albania in occupation and war: From fascism to communism, 1940–1945 (London, Tauris, 2005, ISBN 1-84511-014-5) című könyvei szolgáltak, továbbá az 1940 utáni évekhez, illetve az adatok kontrolljára másodlagos forrásként felhasználtuk a www.worldstatesmen.org online adattárát is.

↑ Austin 2012: Robert C. Austin: Founding a Balkan state: Albania’s experiment with democracy, 1920–1925. Toronto: University of Toronto. 2012. ISBN 9781442644359
↑ Dervishi 2012: Kastriot Dervishi: Kryeministrat dhe ministrat e shtetit shqiptar në 100 vjet: Anëtarët a Këshillit të Ministrave në vitet 1912–2012, jetëshkrimet e tyre dhe veprimtaria e ekzekutivit shqiptar (’Az albán államiság száz évének miniszterelnökei és miniszterei: Az 1912–2012 közötti minisztertanácsi tagok, életrajzuk és tevékenységük’). Tiranë: Shtëpia Botuese 55. 2012. ISBN 9789994356225
↑ Fischer 2012: Bernd Jurgen Fischer: King Zog and the struggle for stability in Albania. Tirana: Albanian Institute for International Studies. 2012. ISBN 9789928412522
↑ Palotás 2003: Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest: Osiris. 2003. = Osiris Tankönyvek, ISBN 963-389-494-8
↑ Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137
↑ Qafoku 2017: Roland Qafoku: Historia e 33 kryeministrave të Shqipërisë nga Ismail Qemali te Edi Rama (’Albánia 33 miniszterelnökének története Ismail Qemalitól Edi Ramáig’). 2. kiad. Tiranë: Onufri. 2017. ISBN 978-9928-226-63-1
↑ Vickers 2014: Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. London; New York: I.B. Tauris.
↑ Zavalani 2015: Tajar Zavalani: History of Albania. Ed. by Robert Elsie, Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2015. = Albanian Studies, ISBN 9781507595671

Ajánlott irodalom

Klaus-Jürgen Matz, Ki mikor uralkodott, kormányzott (Uralkodók táblái a világtörténelemhez; Császárok, királyok, államfők, miniszterelnökök és pártvezérek), Budapest, Magyar Könyvklub, 2003, ISBN 963-547-849-6 – a Magyarországra vonatkozó részt Pálinkás Mihály állította össze

Kapcsolódó szócikkek

Politikaportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[1] Pearson 2004 :82–85., 90–94.; Dervishi 2012 :8.; Fischer 2012 :11–12.; Vickers 2014 :82.; Zavalani 2015 :157.; Qafoku 2017 :21.

[2] Palotás 2003 :224.; Pearson 2004 :168–170., 173–176., 180–181.; Fischer 2012 :31–32.; Qafoku 2017 :64–70.

[3] Pearson 2004 :181.; Fischer 2012 :32.; Qafoku 2017 :72–73.

[4] Pearson 2004 :218.

[5] Pearson 2004 :217–224.; Austin 2012 :40–51.; Fischer 2012 :57–61.; Vickers 2014 :103–105.; Zavalani 2015 :190–191.

[6] Pearson 2004 :251–252., 260–261.; Dervishi 2012 :20.

[7] Pearson 2004 :260–261.; Dervishi 2012 :20.

[8] Pearson 2004 :315–316., 320–321.; Fischer 2012 :191–192.

[9] Pearson 2004 :322., 327–328.; Fischer 2012 :196–199., 204–205.

[10] Palotás 2003 :466.; Pearson 2004 :328–329., 334–340.; Fischer 2012 :198., 206., 209–212.

[11] Pearson 2004 :344., 346., 349–352., 357–361., 367–373.; Fischer 2012 :211–213., 215–219., 224–227., 239–244.; Vickers 2014 :124., 126–127.; Zavalani 2015 :210., 215–218.; Qafoku 2017 :64., 67–68.

[12] Pearson 2004 :462–483.; Pearson 2005 :109., 139–140., 158., 162–167.; Vickers 2014 :132–138.; Zavalani 2015 :238–242., 247–251.

[13] Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. 399–400. o. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]

[8]

[9]

[10]

[11]

[12]

[13]