Daniel Filipacchi
Daniel Filipacchi francia laptulajdonos, médiaszemélyiség, műgyűjtő; az 1960-as évek elejétől kezdve több jelentős és sikeres franciaországi szórakoztató zenei rádióműsor, illetve jó néhány magazin létrehozója, illetve tulajdonosa volt.
| Daniel Filipacchi | |
 | |
| Filipacchi 1958-ban | |
| Született | 1928. január 12. Párizs |
| Állampolgársága | francia |
| Nemzetisége | francia |
| Házastársa | Sondra Peterson |
| Szülei | Henri Filipacchi |
| Foglalkozása | laptulajdonos, médiaszemélyiség, műgyűjtő |
| Kitüntetései | Le Vaudeville prize (2012)[1] |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Daniel Filipacchi témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete
szerkesztésFotográfusként kezdte a pályáját, a Paris Match című újságnál, annak 1949-es alapításától kezdve, de emellett már korán részt vett dzsesszkoncertek népszerűsítésében, majd egy kis lemezkiadót is indított. Az 1960-as évek elejének Franciaországában, amikor a dzsessz még nemkívánatos műfaj volt a kormánykézben lévő francia rádiókban, Filipacchi (aki addigra már széles körű elismertséget vívott ki magának a dzsesszműfajok szakértőjeként), egy társával, Frank Ténot-val együtt egy újszerű műsort indított az Europe 1 rádiócsatornán, Pour ceux qui aiment le jazz ("Azoknak, akik szeretik a dzsesszt") címmel, amely műsor úgyszólván azonnali népszerűségre tett szert.[2]
Ugyancsak az 1960-as évek elején beindított egy másik rádióműsort is, melynek modellje a Dick Clark's American Bandstand című amerikai műsor volt, Salut les copains címmel, amely gyakorlatilag önálló műfajt teremtett: e műsor volt az egyik legnagyobb hatással a yé-yé irányzat létrejöttére és alakulására. A rádióműsor sikerének hatására néhány éven belül egy nyomtatott magazin is indult ugyanilyen címmel,[3] a rajongók által csak Salut!-ként emlegetett, majd idővel át is nevezett folyóirat rövidesen már egymilliós példányszámban kelt el. Filipacchi rádiója amerikai és francia rockzenét egyaránt játszott,[4] és nagy mértékben befolyásolta – már az 1960-as évek elejétől kezdődően – a fiatal francia generációk kultúrájának formálódását.[5]
Filipacchi 1964-ben megszerezte a Cahiers du cinéma című magazint is,[6] amely akkor komoly pénzügyi gondokkal küszködött, és a tulajdonosok rávették Filipacchit, hogy vásárolja meg a lap többségi részesedését, hogy így mentse meg, és tegye a fiatalok számára is vonzóvá a folyóiratot.[7] Az 1968-as francia diáklázadások után azonban – látva a Cahiers átpolitizálódását[8] is, amiben jelentős része volt az akkoriban nyíltan maoista elveket valló Jean-Luc Godard filmrendezőnek,[8] Filipacchi úgy döntött, hogy megszabadul a laptól, és 1969-ben eladta részesedéseit.[8]
A következő években több új magazint indított, illetve sok meglévőnek lett a tulajdonosa, így például 1976-ban megszerezte a Paris Match fölötti jogokat is;[9] az általa birtokolt lapok között tinilányoknak szóló folyóiratok éppúgy szerepeltek, mint felnőttmagazinok,[10][11] köztük a Playboy és a Penthouse francia kiadásai.[12][13]
Műgyűjtői tevékenysége
szerkesztésFilipacchit a világ jelentősebb műgyűjtői között tartják számon,[14] gyűjteményének anyagából 1996-ban kiállítást is szerveztek a párizsi Modern Művészetek Múzeumában,[15] majd 1999-ben a New York-i Guggenheim Múzeumban. Gyűjtőként főként a szürrealista festmények érdeklik.
Magánélete
szerkesztésAz 1960-as években feleségül vette Sondra Peterson divatmodellt. Két gyermekük született, Craig és Amanda Filipacchi, utóbbi regényíró lett. Van egy lánya, Mimi, egy korábbi házasságából.
Források
szerkesztés- ↑ http://www.lalettredulibraire.com/2014/03/06/Palmar%C3%A8s-du-Prix-de-La-Coupole
- ↑ Roscoe Seldon Suddarth. French Stewardship of Jazz: The Case of France Musique and France Culture. University of Maryland, College Park, 37. o. (2008). ISBN 978-0-549-57192-6. Hozzáférés ideje: 2013. április 30.[halott link]
- ↑ Between Marx and Coca-Cola: youth cultures in changing European societies, 1960-1980. Berghahn Books, 53. o. (2006). ISBN 978-1-84545-009-0. Hozzáférés ideje: 2013. április 30.
- ↑ Art and Visual Culture on the French Riviera, 1956-1971: The École de Nice. Ashgate Publishing, Ltd., 30. o. (2012). ISBN 978-0-7546-6471-0. Hozzáférés ideje: 2013. április 30.
- ↑ Arthur Marwick. The Sixties: Cultural Revolution in Britain, France, Italy, and the United States, C.1958-c.1974. Bloomsbury Publishing, 167. o. (2011. szeptember 28.). ISBN 978-1-4482-0542-4. Hozzáférés ideje: 2013. április 30.
- ↑ Truffaut: A Biography. University of California Press, 278. o. (2000). ISBN 978-0-520-22524-4. Hozzáférés ideje: 2013. április 30.
- ↑ Richard Brody. Everything Is Cinema: The Working Life of Jean-Luc Godard. Macmillan, 206. o. (2008. május 13.). ISBN 978-0-8050-6886-3. Hozzáférés ideje: 2013. április 30.
- ↑ a b c Cahiers Du Cinéma: Volume Four, 1973-1978 : History, Ideology, Cultural Struggle : an Anthology from Cahiers Du Cinéma, Nos 248-292, September 1973-September 1978. Psychology Press (2000. május 1.). ISBN 978-0-415-02988-9. Hozzáférés ideje: 2013. április 30.
- ↑ „A Top French Publisher Purchases Paris-Match”, New York Times, 1976. szeptember 2., 23. oldal
- ↑ Aaron Latham, "Rabbit, Run", New York, Nov 27, 1972, p.54
- ↑ „Jacques Lanzmann — Novelist, lyricist and editor of Lui”, The Independent, 2006. július 4.. [2015. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. április 30.)
- ↑ Bill Marshall, Cristina Johnston, "France and the Americas: culture, politics, and history, a multidisciplinary encyclopedia", Transatlantic relations series vol.3, ABC-CLIO, 2005, ISBN 1-85109-411-3, p.945
- ↑ Groueff 574
- ↑ The 2012 ARTnews 200 Top Collectors. ARTnews, 2012. június 26. (Hozzáférés: 2013. április 29.);The 2009 ARTnews 200 Top Collectors. ARTnews, 2009. július 1. (Hozzáférés: 2013. április 29.)
- ↑ Alan Riding. „French Ask: Is Art Still a Hobby?: A Paris show says modern art is being collected.”, New York Times, 1996. január 30., C11. oldal
Fordítás
szerkesztésEz a szócikk részben vagy egészben a Daniel Filipacchi című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.