Korach Mór
Korach Mór vagy Maurizio Korach, Marcello Cora (Miskolc, 1888. február 8.[5] – Budapest, 1975. november 27.) 1912–1952 között Olaszországban élt Kossuth-díjas vegyészmérnök, a műszaki tudomány doktora (1952), a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, eszperantista. A szilikátipari műszaki kémiát tudományos alapokra helyező, az olasz kerámiaipari technológiát megújító tudós, 1953 és 1957 között az Építőanyag-ipari Központi Kutatóintézet, 1960 és 1968 között a Műszaki Kémiai Kutatóintézet alapító igazgatója volt. Komját Aladár (1891–1937) költő, lapszerkesztő és Kenyeres Júlia (1895–1958) publicista bátyja.
| Korach Mór | |
| Született | Korach Mór Lipót 1888. február 8.[1] Miskolc |
| Elhunyt | 1975. november 27. (87 évesen)[2] Budapest[3] |
| Állampolgársága | magyar |
| Házastársa | Korda Janka (h. 1912–?)[4] |
| Szülei | Korach Fülöp Singer Berta |
| Foglalkozása |
|
| Iskolái | Magyar Királyi József Műegyetem (–1911) |
| Kitüntetései | Kossuth-díj (1958) |
| Sírhelye | Fiumei Úti Sírkert (34/2-1-29) |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Korach Mór témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Életútja
szerkesztésKorach Fülöp adótiszt és Singer Berta fia. Középiskolai tanulmányait a fiumei állami főgimnáziumban végezte el 1907-ben, majd a budapesti József Műegyetemen szerzett vegyészmérnöki oklevelet 1911-ben, Wartha Vince tanítványaként. Egyetemi évei alatt bekapcsolódott a baloldali diákmozgalomba, s 1908-tól 1911-ig a Galilei Kör alelnökeként tevékenykedett. Ugyanezekben az években a padovai és a bolognai egyetemeken hallgatott fizikát, matematikát és germanisztikát. 1911-ben behívták katonai szolgálatra, amelynek során meggyőződéses pacifista lett. Leszerelése után, miután a háborúra készülődő Monarchia külpolitikája elriasztotta, 1912-ben politikai okokból kivándorolt Olaszországba. 1913–1915-ben a padovai egyetem ásványtani intézetének tanársegédje, 1915–1916-ban a faenzai Torricelli Líceum tanára volt. 1916-ban a faenzai Nemzetközi Kerámiai Múzeum kerámiaművészeti szakiskolájának alapító tanára lett, s itt oktatott 1932-ig, egyúttal az intézmény műszaki szekcióját és kutatólaboratóriumát is vezette. Az 1910-es–1920-as évek fordulóján baloldali kapcsolatait mozgósítva segítette a Tanácsköztársaság leverése után emigrált magyarok – köztük testvérei, Kenyeres Júlia és Komját Aladár – olaszországi elhelyezkedését. 1924-től a bolognai egyetemen is oktatott, 1925-től a vegyipari üzemtani tanszék vezetőjeként.
1938-ban politikai okokból elhagyta Olaszországot, s 1940-ig Hollandiában és Nagy-Britanniában dolgozott. 1940-ben visszatért az olaszországi Milánóba, s egy szigetelőanyagok gyártására specializálódott kutatólaboratórium munkáját irányította. 1943-ban bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, hamarosan azonban letartóztatták és a milánói San Vittore fegyház foglya lett. Itt lépett be 1945 elején az Olasz Kommunista Pártba. Kiszabadulását követően, 1945-től 1948-ig az Olasz Kommunista Párt milánói kulturális központjának vezetője volt, egyidejűleg 1945 és 1950 között ismét a bolognai egyetemen oktatott. 1948-ban egyik közeli munkatársával Faenzában kemencetervező irodát alapított, s ennek ügyeit irányította.
1952-ben a magyar kormányzat hívására visszatért Magyarországra, s 1953-tól 1957-ig az általa szervezett Építőanyag-ipari Központi Kutatóintézet igazgatói posztját töltötte be. 1956-ban kinevezték a Budapesti Műszaki Egyetemre, a vegyipari és mezőgazdasági ipari gépek tanszékének egyetemi tanárává, 1957-től 1963-ig pedig a kémiai technológiai tanszék vezetője volt. Ezzel párhuzamosan, szervezőmunkájának köszönhetően 1960-ban létrejött a Műszaki Kémiai Kutatóintézet, amelynek igazgatói feladatait látta el 1968-ig, azt követően haláláig az intézmény tudományos főtanácsadója volt.
Munkássága
szerkesztésTudományos érdeklődése és gyakorlati munkássága elsősorban a kerámia- és szilikátipari vegyészet és technológia különböző kérdéseire irányult. Az Olaszországban töltött évtizedek során behatóan vizsgálta a kerámiai nyersanyagok és a fajanszfesték vegyi összetételét, s nagyban hozzájárult a kerámiagyártási eljárások fejlődéséhez, az olasz kerámiaipar felemelkedéséhez. 1928-ban Faenzában ő tervezte és építette meg az első, finomkerámiai termékek ipari mennyiségű égetésére alkalmas elektromos alagútkemencét. Tanítványával, Antonino dal Borgóval közösen kikísérletezték a csempekészítés új eljárását, találmányuk eredményeként az addigi préseléses csempegyártási technológiát visszaszorította az általuk kidolgozott, gazdaságosan előállítható öntött csempe, az ún. kervitcsempe elterjedése. Kidolgozta az általa szendvicségetésnek elnevezett gyorségetési eljárást, s G. G. Dragóval 1948-ban szabadalmaztatták az ezen a technológián alapuló első szendvicskemencét. Kerámiaipari eredményei mellett új módszereket dolgozott ki a szigetelő kerámiaanyagok gyártására, 1933-ban ő állította elő a jó szigetelőtulajdonságú cordieritporcelánt.
Elméleti tudósként kidolgozta a műszaki kémia fejlődéstörvényeit, elméleti alapvetését és módszertanát, sikerrel alkalmazott matematikai rendszereket (gráf- és mátrixelmélet) a kémiai technológiai folyamatok modellezésére. Olaszországban és Magyarországon egyaránt sokat tett a vegy- és szilikátipari kémiai technológia oktatási és kutatási hátterének megteremtéséért, szervezőmunkájának köszönhetően állt fel hazánkban az első műszaki kémiai kutatóintézet. Kiterjedt publikációs tevékenysége mellett szerkesztőbizottsági tagja volt az Építőanyag, Kémiai Közlemények, Acta Chimica, Tudománytani Szemelvények folyóiratoknak.
Saját kedvtelésére ifjúkorától kezdve foglalkozott versírással, műfordítással, eszperantó nyelvészettel és festészettel is, olaszországi évei alatt Marcello Cora néven jelentek meg olasz nyelvű szépirodalmi művei, főként novellái és meséi (magyar nyelvű válogatásuk 1982-ben jelent meg Emberarc címen).
Társasági tagságai és elismerései
szerkesztés1956-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1958-ban rendes tagjává választották. 1958-tól töltötte be az Építőanyag-ipari (utóbb Szilikátipari) Tudományos Egyesület elnöki, majd tiszteletbeli elnöki tisztét, továbbá elnöke volt az Aranydiplomás Mérnökök Körének, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége Tudományok Tudománya Körének. Számos külföldi és nemzetközi társaság meghívta tagjai sorába: 1968-tól a londoni Tudományok Tudománya Alapítvány (Science of Science Foundation), 1971-től a genfi Nemzetközi Kerámiai Akadémia (Académie internationale de la céramique), 1972-től a Bolognai Tudományos Akadémia (Accademia delle scienze dell’Istituto di Bologna) és az Olasz Kerámiai Egyesület (Società ceramica italiana) tiszteleti tagja volt.
Tudományos érdemei elismeréseként 1958-ban Kossuth-díjat, 1969-ben Akadémiai Aranyérmet vehetett át. 1967-ben a Budapesti Műszaki Egyetem, 1968-ban a Leningrádi Technológiai Intézet (Ленинградский технологический институт) díszdoktorává avatták, 1975-ben pedig Faenza városa díszpolgárává fogadta.
Főbb művei
szerkesztés- Elementi di tecnologia ceramica I–III. Faenza, Museo delle ceramiche, 1928, 51 + 48 + 83 p.
- On methodological problems of technology. in: Periodica Polytechnica 1958. 145–171.
- Általános kémiai technológia. Budapest, Tankönyvkiadó, 1964, 152 p. (Bucsy Ivánnal)
- Kémiai technológia. Budapest, Tankönyvkiadó, 1964, 218 p. (Bucsy Ivánnal)
- Általános kémiai technológia. Budapest, Tankönyvkiadó, 1967, 327 p.
- Wartha Vince. Budapest, Akadémiai, 1974, 227 p. (Móra Lászlóval) = A Múlt Magyar Tudósai.
- Kémiai technológiai rendszerek gráfelméleti vizsgálata. Budapest, Akadémiai, 1975, 135 p. (Haskó Lajossal)
- A műszaki kémia mint tudomány. Budapest, Akadémiai, 1982, 170 p. (Kliment Györgynével)
Szépirodalmi művei
szerkesztés- Il figluol prodigo. Genova, Degli Orfini, 1933, 94 p.
- Marcello Cora: Emberarc; vál., előszó Szabó György, ford. Kérész Éva, Kiss Zsuzsa; Európa, Bp., 1982, 395 p.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC07165/08370.htm, Korach Mór, 2017. október 9.
- ↑ Francia Nemzeti Könyvtár: BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2019. december 31.)
- ↑ PIM-névtérazonosító. (Hozzáférés: 2020. június 13.)
- ↑ Házasságkötési bejegyzése a Budapest II. kerületi polgári házassági akv. 864/1912. folyószáma alatt. (Hozzáférés: 2020. november 14.)
- ↑ Születési bejegyzése a miskolci neológ izraelita hitközség születési akv. 24/1888. folyószáma alatt. (Hozzáférés: 2020. november 14.)
Források
szerkesztés- Magyar életrajzi lexikon III: Kiegészítő kötet (A–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1981. 420–421. o. ISBN 963-05-2500-3
- Magyar nagylexikon XI. (Kir–Lem). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 316. o. ISBN 963-9257-04-4
- Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig. Főszerk. Nagy Ferenc. Budapest: Better; MTESZ; OMIKK. 1997. 481–483. o. ISBN 963-85433-5-3
- Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 1073–1074. o. ISBN 963-547-414-8
További információk
szerkesztés- Polinszky Károly: Korach Mór. in: Magyar Kémikusok Lapja XXX. 1975. 12. sz. 601–602.
- Polinszky Károly: Korach Mór. in: Magyar Tudomány XXI. 1976. 7–8. sz. 497–499.
- Móra László: Korach Mór, a korszerű műszaki kémia úttörője (1888–1975). Budapest, BME, 1978, 238 p.
- Carmine Di Biase: Maurizio Korach (Marzello Cora): La Ronda e la letteratura tedesca. Napoli, Società editrice napoletana, 1978, 269 p.
- Korach Mór emlékére. Szerk. Bucsky György. Veszprém, MKKI, 1980, 155 p.
- Simon Jenő: Korach Mórra emlékeztünk. in: Építőanyag XL. 1988. 3. sz. 100–106.
- Szebényi Imre: Korach Mór születésének centenáriuma. in: Magyar Kémikusok Lapja XLIII. 1988. 8. sz. 277–280.
- Polinszky Károly: Korach Mór, a polihisztor. in: Magyar Tudomány XXXIII. 1988. 7–8. sz. 633–637.
- Móra László: Korach Mór. Budapest, Akadémiai, 1991, 173 p. = A Múlt Magyar Tudósai.
- Móra László: Korach Mór – egy magyar kémiaprofesszor Bolognában. in: Magyar Kémikusok Lapja LXII. 2007. 11. sz. 363–365.
