Szepes vármegye

Szepes vármegye (szlovákul Spiš, németül Zips, lengyelül Spisz, latinul Scepusium) közigazgatási egység volt a Magyar Királyság északi részében. Területén jelenleg Szlovákia és Lengyelország osztozik. A vármegyével megegyező földrajzi–történelmi terület elterjedt elnevezése Szepesség.

Szepes vármegye
Az egykori vármegyeháza Lőcsén (ma városháza)
Szepes vármegye címere
Ország	Magyar Királyság
Központ	Lőcse
Főbb települések	Késmárk, Gölnicbánya, Igló, Poprád
Népesség
Népesség	ismeretlen
Nemzetiségek	lengyelek, szlovákok, németek
Földrajzi adatok
Terület	3654 km²
Térkép
Pozíció a Magyar Királyság térképén
Domborzati térkép
A Wikimédia Commons tartalmaz Szepes vármegye témájú médiaállományokat.

Szepes vármegye közigazgatási térképe 1910-ből

Földrajza

Az egykori vármegye területét nagyrészt hegyvidék alkotta. Területéhez tartozott lényegében az egész Magas-Tátra. Ettől délre található a Szepesi-síkság. Egykori területén fekvő további hegységek a Szepesi-Magura és a Lőcsei-hegység. Keleten és délen a Branyiszkói-hegység, a Kassai-hegység, a Fekete-hegyek és a Rozsnyói-hegység határolták. Legfontosabb folyói a Hernád és a Gölnic.

Északról Ausztria Galícia nevű tartománya, keletről Sáros vármegye, délről Abaúj-Torna és Gömör és Kis-Hont, nyugatról Liptó vármegye határolta.

Történelme

A vármegye területe a 11. században lakatlan vagy gyéren lakott erdőség volt. A 12. században szászokat telepítettek ide. Területe eredetileg Borsod vármegye része volt és a 12. század végén, a tornai erdőispánság szervezésével párhuzamosan kezdődött a megyeszervezés. Teljesen kiépült királyi várszervezet és várbirtok azonban nem jött létre, az első ispánt 1216-ból ismerjük. A terület késői betelepítése miatt a vármegyében kevés nemes élt, ráadásul többségük német (szász) volt, tehát hatalmi ambícióit nem annyira egy nemesi megyében, mint inkább a cipszer közösségben kívánta kiélni (Kristó, p. 50.) A nemesi megye tisztségei közül a curialis comes 1248-ban, az alispán 1294-ben jelent meg, de szilárd királyi vármegyei előzmény híján a 13–14. század fordulóján nemesi vármegye jött létre. Ennek kialakulását 1301-től számolhatjuk, amikor Aba Amadé lett a főispán (Kristó, p. 50.)

1412-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király tizenhárom szepesi várost (Szepesolaszi, Igló, Poprád, Szepesbéla, Durand, Felka, Leibic, Mateóc, Ménhárd Ruszkin, Szepesszombat, Szepesváralja, Sztrázsa) és három várat (Gnézda, Podolin és Lubló) elzálogosított a lengyel királynak. Ezek csak 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor kerültek vissza Magyarországhoz. Élükön sztaroszta (kormányzó) állt, aki nem avatkozott belső életükbe.

A törökök támadása nem érintette a területet. Lengyelországot 1655 és 1660, majd 1700 és 1709 között megszállták a svédek, de a Szepesség határát egyik esetben sem lépték át, hogy ne kockáztassanak egy háborút a Habsburgokkal.

Az 1920-ban Lengyelországhoz csatolt terület

Az 1848-as forradalomtól eltekintve történelme viszonylag békés volt. Területét 1918-ban elfoglalta a csehszlovák hadsereg, majd 1920-tól hivatalosan is a Csehszlovák Köztársaság része lett, eltekintve néhány északnyugati falvától: Dercsény, Feketebérc, Frigyesvágása, Szepesgyörke, Bélakorompa, Kislápos, Alsólápos, Felsőlápos, Nedec, Újbéla, Répásfalu, Újterebes, amelyeket Lengyelországhoz csatoltak. Az I. bécsi döntés területét nem érintette; a nagyobbik rész a második világháború idején a formailag független Szlovákia bábállam része volt.

Később az újra létrejött Csehszlovákia, majd az 1993-tól független Szlovákia Eperjesi kerületének része lett. Északi, Lengyelországhoz csatolt kis körzete a Kis-lengyelországi vajdasághoz tartozik.

Lakossága

Az avarok bejövetele előtt kelták, majd szlávok telepedtek le itt; a terület gyéren lakott maradt. A honfoglalás után a korábban letelepültek utódaiból szolgálónépek lettek.

Lándzsásnemesek

A magyar népesség első csoportjaként az eredetileg gömörőröknek nevezett határőrök a 12. században kezdtek áttelepülni ide Gömör és kisebbrészt Torna vármegyéből.

A szepesi szászok

Az egykori Szepes vármegye fekvése a mai Szlovákián belül

A 12–13. században szászok telepedtek le a Felvidéken. Legelső csoportjuk még III. Béla király uralkodása idején, az 1180-as években érkezett; Késmárkon 1190-ben már jelen voltak. A Szepesség német Zips elnevezése alapján cipszereknek nevezett szászok a középkori vármegye legjelentősebb gazdasági és kulturális szereplői voltak. A betelepített szászok vezetője Arnold, a Görgey-család első ismert őse, kinek Arnold nevezetű fia töltötte be a főispáni tisztet. A tatárjárás idején az ő Jordan nevezetű fia menekítette Szepesség lakosságát a hegyekbe.

Miután a tartományurak ellen harcoló I. Károly hadait 1312-ben az Abák és Csák Máté serege a Szepességbe szorította, a szepesi szászok a király mellé álltak, és az ő oldalán harcoltak a rozgonyi csatában. A szászok letelepedésük kezdete óta érvényes kiváltságait I. Károly 1317-ben megerősítette, mely szerint saját törvényeik és hatalmi szerveik felett a vármegye főispánja csak névleges hatalmat gyakorolt.

14. századi fénykorukban a 24 város szövetséget hozott létre. A 15. század közepén Jiskra rablóhadjáratai pusztítottak a térségben. A 16. század közepétől a szászok többsége a németországi reformáció hatására felvette az evangélikus vallást. A 17. században az egyre növekvő gazdasági terhek és az ellenreformáció hatására a német lakosság kezdett elköltözni, és helyükre szlovákok települtek be.

Fennmaradt kiváltságaikat II. József rendeletei és az 1876. évi közigazgatási reform teljesen felszámolták.

Zsgyár falu a Bélai-havasok lábánál

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc támogatására cipszer ezredet hoztak létre. A vármegye lakossága 1891-ben 163 291 lakos volt, ebből:

• 93 214 (57,1%) szlovák
• 44 958 (27,5%) német
• 17 518 (10,7%) ruszin
• 4999 (3,1%) magyar
• 2602 egyéb

A vármegye lakossága 1910-ben 172 867 lakos volt, ebből:

• 56,1% szlovák
• 22,2% német
• 10,8% magyar
• 7,1% ruszin

Közigazgatása

Járásai

A vármegyét a 19. század közepéig négy járásra osztották. Ez a felosztás a megyét tagoló hegyláncokhoz, illetve folyóvölgyekhez igazodott. A négy járás északról délre:

• a Magurai (a Szepesi-Magurán túl, a Dunajec völgyében),
• a Kárpátaljai (a Magura, a Magas-Tátra és a Lőcsei-hegység között, a Poprád völgyében),
• a Lőcsei (a Lőcsei-hegységtől délre, a Hernád völgyében) és
• a Hegyi (később Bányai, a Gölnic völgyében) volt.

A kiegyezés utáni években a járások száma kettővel nőtt: a Kárpátaljai járás keleti és nyugati fele Poprádvölgyi és Tátrai járásként élt tovább, a Lőcsei járás nyugati feléből pedig megalakult a Hernádvölgyi.

Az 1876-os megyerendezés során Szepes vármegyébe olvasztották az addig külön törvényhatóságot alkotó Szepesi 16 város kerületét, továbbá Késmárk és Lőcse szabad királyi városokat, végül Gölnicbánya törvényhatósági jogú várost, mely utóbbi csak 1870-ben lett a megyéből kiemelve.

1886-tól volt a járásoknak a vármegye által kijelölt állandó székhelye, addig a főszolgabíró mindenkori lakhelye számított a székhelynek. Az utolsó átszervezés 1894-ben történt, amikor két új járást szerveztek, ezzel azok száma nyolcra nőtt, egyiknek a székhelyét áthelyezték, és mindegyik nevét a székhelyéhez igazították.

1886-tól a megye járásai és azok székhelyei az alábbiak voltak:

1. Bányai járás (Gölnicbánya, 1894-től neve Gölnicbányai járás)
2. Hernádvölgyi járás (Igló, 1894-től neve Iglói járás)
3. Lőcsei járás (Lőcse)
4. Magurai járás (Szepesófalu, 1894-től neve Szepesófalvi járás)
5. Poprádvölgyi járás (Podolin, 1894-től neve Ólublói járás, székhelye Ólubló)
6. Tátrai járás (Szepesszombat, 1894-től neve Szepesszombati járás)
7. Késmárki járás (Késmárk, 1894-ben alakult)
8. Szepesváraljai járás (Szepesváralja, 1894-ben alakult)

Városai

Szepes várának légifotója

Bár a Szepesség már a középkor óta egyike volt Magyarország legvárosiasodottabb vidékeinek és 1870-ben 19 város volt a területén, Szepes vármegyéhez mégsem tartozott egyetlen város sem. A Szepesi 16 város kerülete ugyanis 1876-ig külön törvényhatóságot alkotott, és ugyanígy nem tartozott a vármegyéhez a területén fekvő két szabad királyi város, Késmárk és Lőcse sem, ráadásul 1870-ben a megyétől független törvényhatósági jogú várossá alakult Gölnicbánya is. A polgári közigazgatást megalapozó 1870-es és 1871-es törvények alapján a szepesi 16 város mindegyike rendezett tanácsú várossá alakult.

Az 1876-os megyerendezés során került sor a Szepesi 16 város kerületének a vármegyébe olvasztására és ugyanekkor szűnt meg Késmárk, Lőcse és Gölnicbánya különállása is. Ekkor rövid ideig 19 rendezett tanácsú város tartozott a megyéhez, ami rendkívül nagy szám volt, messze több, mint bármelyik más megyében. (1877-ben Magyarországon, nem beleértve Horvátországot és Fiumét, 155 város volt).

A rendezett tanácsú városokra azonban a törvény olyan többletfeladatokat rótt, amelyek ellátása a városi polgároktól többletadóterhet kívánt, ezért azt is megengedte, hogy a kisebb népességű és gazdasági erejű települések önként lemondjanak e rangról és nagy-, esetleg kisközséggé alakuljanak. Ezzel a lehetőséggel a szepesi városok sokkal nagyobb arányban éltek, mint az ország más részein lévők, közülük csupán hét vállalta folyamatosan a kiemelt ranggal járó terheket.

Szepes vármegye rendezett tanácsú városai 1876 és 1920 között az alábbiak voltak.

• 1882 előtt végleg községgé alakultak:

1. Duránd
2. Felka
3. Mateóc
4. Ménhárd
5. Ruszkin
6. Strázsa

• 1882 és 1888 között végleg községgé alakult:

1. Gnézda

• 1891-ben végleg községgé alakultak:

1. Podolin
2. Szepesszombat

• Átmenetileg községgé alakultak:

1. Ólubló (1891-ben nagyközséggé, 1901-ben újra várossá, majd 1910-ben végleg nagyközséggé alakult)
2. Leibic (1891-ben nagyközséggé, majd 1894-től újra várossá alakult)
3. Szepesbéla (1891-ben nagyközséggé, majd 1900-tól újra várossá alakult)

• Mindvégig városok voltak:

1. Késmárk
2. Lőcse
3. Gölnicbánya
4. Igló
5. Poprád
6. Szepesolaszi
7. Szepesváralja

További információk

A Wikimédia Commons tartalmaz Szepes vármegye témájú médiaállományokat.

• Az alsó Gölniczvölgy
• Hajnóci R. József: A szepesi bányavárosok története
• 1904 Szepesi Iparosok Egyletének története 1894–1904, Budapest
• Gréb Gyula 1906: A Szepesi Felföld német nyelvjárása. Magyarországi német nyelvjárások 3. Budapest
• Förster Jenő 1909: Szepes vármegye nemes családjainak összeírásai: III. Az 1835. évi összeírás. Közlemények Szepes vármegye múltjából 1.
• Bruckner Győző 1922: A Szepesség népe. Budapest
• Loisch János (szerk.) 1926: A Szepesség – Emlékkönyv a "Szepesi Egyesület Budapesten" fennállásának 50. évfordulójára. Budapest
• Lipták János 1935: Urgeschichte und Besiedlung der Zips. Késmárk
• Jozef Špirko 1937: Husiti, jiskrovci a bratríci v dejinách Spiša 1431-1462. Spišská Kapitula
• Kertész János 1939: A Szepesség bibliográfiája. Magyar Kisebbség
• Pukánszky Béla 1939: Magyar–német szellem a Szepességen. Egyetemes Philologiai Közlöny 63, 25–35.
• Pukánszky Béla 1940: Német polgárság magyar földön. Budapest
• Szalatnai Rezső 1940: Utazás a Szepességen. Pozsony
• Szepesi Nemény Vilmos 1943: Az ősi Szepesség. Budapest
• Ernst Schwarz 1957: Die Herkunft der Siebenbürger und Zipser Sachsen, Ostmitteldeutsche, Rheinländer im Spiegel der Mundarten. München
• 1974 Spišské mestá v stredoveku.
• Pavel Horváth 1989: Drevené kostoly na Spiši. Historica Carpatica 20
• Zentai László: Magyarország Közigazgatási Atlasza 1914. 2000
• Justyna Sokołowska 2001: Spisz – przeszłość i teraźniejszość siedmiu narodów. Rocznik Wschodni 7, 83–88.
• Illyés Zoltán 2005: A Szepesség a szepesieké. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Etnikai identitás, politikai lojalitás. Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet évkönyve 4. Budapest, 193–194.
• Ábrahám Barna 2006: A régi Szepesség képe a magyar történetírásban 1945 előtt. In: Magyar Napló 18/3, 22–26.
• Fried István 2009: Egy elmúlt világ emlékezete. Forrás 2009/4, 81–88.
• Bizoňová, Monika 2010: Kanonické vizitácie na Spiši v 17. a prvej polovici 18. storočia ako historický prameň. In: Chovanec, M. – Sipko, J. (ed.): 6. študentská vedecká konferencia. Prešov
• Bartók Béla 2011: Az Alsó-Szepesség vallási és nemzetiségi viszonyai 1873–1913 között. In: A modern szlovák nacionalizmus évszázada 1780–1918, 67–90.
• Ablonczy Balázs 2011: Nyombiztosítás – letűnt magyarok. Pozsony
• Rendek, Lukáš 2012: K stavu kampanologického výskumu na Slovensku (s dôrazom na východné Slovensko). Kultúrne dejiny 2012/2, 229–252.
• Peter Labanc – Miroslav Glejtek 2015: Spišské prepoštstvo na prelome stredoveku a novoveku I. Príspevok k náboženským dejinám Spiša. Kraków – Trnava.
• Miriam Lengová: Remeslo, cech a obchod na Spiši do polovice 17. storočia
• Martin Furmanik – Juraj Pavlis – Mária Staňová Michalková – Miroslav Števík 2020: Dejiny Rusínov na Spiši. Spišská Nová Ves
• Fábry Béla: Igazságszolgáltatás az elzálogosított XIII szepesi városban; Reiss József Ny., Lőcse, 1912 (Művelődéstörténeti értekezések)
• Szakács Béla Zsolt: Árpád-kori építészeti hagyományok Szepes és Sáros megyében I–II.

Kapcsolódó szócikkek

• Szepességi székek