Correggio

A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. (Le Vite delle piu eccellenti pittori, scultori, ed architettori)
szerző: Giorgio Vasari, fordító: Brelich Mario

Correggio Lombardiai festő (1494-1534)

Még nem akarok búcsút mondani annak a vidéknek, ahol a nagy természet,- nehogy részrehajlónak tartsák -, ugyanolyan ritka férfiakat adott a világnak, amilyenekkel már nagy számban, sok éven keresztül Toszkánát ékesí­tette; közöttük találjuk Antonio da Correggiót, a kiváló, gyönyörű tehetséggel megáldott festőt, akinek nemigen akad párja. Olyan tökéletesen elsajátította a modern stílust, hogy a természettől kapott ajándékai és a művészetben szerzett gyakorlata jóvoltából néhány év alatt ritka és csodálatos művész vált belőle.

Nagyon félénk ember volt, családja nyomasztó teher­ként nehezedett rá; erejét nem kímélve, szüntelen fáradozás közepette végezte munkáját; bár természetes jóság vezérelte, a kelleténél jobban megtörte a szenvedések súlya, ami rendszerint megnyomorítja a férfiakat.

Correggio mélabús festő volt, de vállalta a művészettel járó fáradságot, remekül értette, hogyan kell megoldani a nehéz feladatokat; minderről hűen tanúskodik a pármai Dómban a nagy kupolán látható igen sokalakos, ötvenegy kidolgozott freskó; bámulatos, hogy az alulnézetben ábrázolt figurák milyen csodásan rövidülnek. Lombardiában Correggio kezdett elsőként modern felfogású képeket festeni, ezért többen úgy vélik, hogy ha géniusza kiszabadult volna Lombardiából, s eljut Rómába, csodálatos műveket alkotott volna, és sok akkoriban nagynak tartott művésznek borsot tört volna az orra alá. Tehát képeit úgy alkotta meg, hogy előzőleg nem látta az antik és a jó modern műveket, ebből pedig szükségszerűen következik, hogy ha látta volna őket, hihetetlenül tökéletesíthette volna művészetét, és a jót megjavítva eljutott volna a legfelső fokra.

Mindazonáltal nem lehet kétségünk felőle, hogy Correggiót a színek kezelésében senki se múlta felül, s olyan lágynak ábrázolta az emberi testet, olyan kecsesen dolgozott, hogy egyetlen festő se festett bajosabb vagy plasz­tikusabb képeket, mint ő. Az említett templom részére két nagy olajfest­ményt is készített; az egyiken többek között a halott Krisztus látható, ezt nagyon dicsérték.

Ugyancsak Pármában freskóval díszítette a San Giovanni-remplom egyik kupoláját, ezen Miasszonyunkat ábrázolta, amint az angya­lok és más szentek sokaságától körülvéve fölemelkedik a mennybe; nem­csak az tetszik elképzelhetetlennek, hogy mindezt ki tudta fejezni kezével, hanem az is, hogy fantáziájával el tudta képzelni a ruhák gyönyörű redőit, s azokat a szép vonásokat, amelyekkel alakjait felruházta; e figurák Cor­reggio készítette piros ceruzavázlatai közül néhány megtalálható albumunk­ban, néhány gyönyörű puttóból szerkesztett frízzel, valamint más, az emlí­tett mű díszítésére szánt frízekkel, továbbá különféle antik stílusú áldozati jelenetekkel együtt; bizony, ha Antonio nem dolgozta volna ki festményeit olyan tökéletesen, mint mindenki láthatja, rajzai (bár a stílusuk jó, kecsesek, és mesteri jártasságra vallanak) nem szerezték volna meg neki azt a művészi hírnevet, amelyet igen kiváló művei révén elért.

A művészet olyan nehéz és annyi részfeladat megoldását követeli meg, hogy a művész igen gyakran nem tud sikeresen megbirkózni mindegyikkel, mert sokan istenien rajzolnak, de a színkezelésük nem mindenben tökéletes, mások csodálatosan színeznek, de csak fele olyan jól rajzolnak; mindennek magyarázata abban rejlik, hogy az egyik művész ifjú korában a rajzolás, a másik a színezés terén tesz szert hozzáértésre és gyakorlatra. Ám mindenki azért tanul, hogy végül is tökéletes műveket készítsen, vagyis hogy ami kikerül a keze alól, az a rajz és a színezés szempontjából egyaránt kiváló legyen; ezért Correggio nagy dicséretet érdemel, mert elérte a tökéletességet műveiben, amelyeket egyrészt olajfestékkel, másrészt freskóban festett. Például ugyancsak Pármában a San Francesco kolostor sarusbarátainak templomában olyan kitűnő angyali üdvözletet festett a falra, hogy amikor az épületet renoválták, és le kellet volna verni a freskót, a fráterek a falat vasalt állvánnyal fogták körbe a festményt óvatosan körülvágták, ily módon meg is mentették, majd a kolostornak egy másik helyiségében biztonságosabban befalazták.

Correggio Parma egyik kapuja fölött megfestette Miasszonyunkat a Kisdeddel karján; a freskó bájos színei láttán elámul az ember; a városon a utazó idegenek, minthogy más művét még nem látták, végtelen dicsérettel és tisztelettel adóznak neki. Antonio ugyancsak Pármában, a Sant' Antoni templom részére festett egy táblaképet, amelyen Miasszonyunk és Mária Magdolna látható, mellettük nevető puttó áll, angyali mozdulattal könyvet tart kezében, és olyan természetesen nevet, hogy mindenkit megnevetetett, egyetlen búskomor természetű ember sem nézhet rá anélkül, hogy fel vidulna; ugyanebben a templomban látható Correggiónak egy Szent Jeromos képe is; olyan elbűvölő és bámulatos stílusban van kiszínezve, hogy a festők csodálják a ragyogó színkezeléséért; talán nem is lehetne jobban megfesteni. Correggio ezenkívül sok képet és más festményt készít; számos lombardiai nagyúrnak; többek között két képet festett Mantova hercegének, II. Federigónak, hogy ez küldje el a császárnak; a művek igaz méltók egy ilyen nagy fejedelemhez. Giulio Romano, amikor megtekintette ezeket a képeket, azt mondta, hogy még sohase látott ilyen nagyszerű színézést. Az egyik a meztelen Lédát, a másik Venust ábrázolja; színeik olyan lágyak, s az aktok árnyalása oly tökéletes munkára vall, hogy úgy tetszik nem is festményt, hanem emberi testet látunk. Az egyiken csodálatos táj van, ennél különbet lombard festő még nem festett; ráadásul a haj színe olyan finom, és olyan végtelen tisztasággal van megrajzolva, hogy ennél jobbat sehol se láthatnánk. A képen néhány ámor arany- és ólom-nyílvesszőkkel célba lő egy kőre, gyönyörű művészettel vannak kidolgozva, s Venust még kecsesebbnek tünteti fel a sziklák között futó krisztálytiszta ér, amely az istennő lábát mossa, de semmit se takar el belőle. Az ember szeme elérzékenyül ennyi tisztaság és finomság láttán.

Így hát Antonio kétségkívül megérdemelte, hogy életében minden dicsőség és minden megtiszteltetés kijusson neki, halála után pedig szóban és írásban mindenekfelett magasztalják. Modenában táblaképet festett Madonnáról, amelyet minden festő nagy becsben tart, és az illető város legjobb festményeként ítéli meg. Ugyancsak az ő kezétől származik az a gyönyörű kép, amely kertben Mária Magdolnának megjelenő Krisztust ábrázolja, s amelyet a nemes Arcolani család őriz bolognai otthonában. Correggiónak Reggióban is van egy gyönyörű és ritka képe; messer Luciano Palavigino, aki nagyon kedveli a szép festményeket, nemrégiben átutazott a városon, s amikor meglátta a képet, nem törődött vele, mennyibe kerül, megvásá­rolta, mint valami ékszert, és elküldte Genovába, a saját házába.

Antonio ugyancsak Reggióban táblaképen megfestette Krisztus születését; e művön Krisztusból fény árad, megvilágítja a pásztorokat és azokat az alakokat, akik körös-körül csodálják; a számos ötlet és figura közül, amelyet Corregio e képen megfestett, említésre méltó az az asszony, aki szeretne merőn Krisztusra nézni, de halandó szeme nem bírja el a Megváltó istenségének fényét, amely sugaraival szinte az arcába csap. S ezért kezét szeme elé tartja; a mester csodálatosan jelenítette meg ezt a mozdulatot. A kunyhó fölött az angyalok kórusban énekelnek, olyan jól vannak kidolgozva, hogy úgy látszik, mintha inkább az égből szálltak volna le, mintsem festő keze alkotta volna őket. Ugyancsak Reggióban őrzik Antoniónak egylábnyi nagyságú képét; ilyen ritka szép kisalakos művet sehol se lehet látni. Correggio Krisztust ábrázolta rajta a getszemáni kertben; az éjszakai jelenetben fetűnő angyal tündöklő fényével megvilágítja Krisztust; a Megváltó annyira valóságosnak tetszik, hogy sem elképzelni, se kifejezni nem lehetne jobban, hegy tövében a réten a három alvó apostol látszik; az a hegy, amelyen Krisztus imádkozik, árnyékot vet rájuk, s ez szinte hihetetlen erővel tölti el az említett figurákat. Látni, hogy a messzeségben hajnalodik; oldalról katonák közelednek Júdással; ez a jelenet a maga kicsi méretei ellenére olyan jó elgondolás szerint készült, hogy sem a türelem, sem az igyekezet szempontjából egyetlen mű sem hasonlítható hozzá.

Még sok mindent mondhatnánk Correggio műveiről, de mivel művé­szetünk kiváló személyiségei isteni alkotásnak tartják valamennyi kezemunkáját, nem terjeszkedem ki további részletekre. Mindent elkövettem, hogy megszerezzem Correggio portréját, de mivel nem készített arcképet önmagáról, mert mindig szerényen élt, és másokkal se festette le magát, nem tudtam megszerezni; Antonio olyan ember volt, aki ismerte saját nehézségeit, nem hitte el, s nem is igyekezett meggyőzni magát róla, hogy olyan tökéletes művészi munkát tud végezni, amilyent szeretne. Kevéssel beérte, és úgy élt, ahogyan jó keresztényhez illik. Antonio, minthogy súlyos teherként nehezedett rá a családja, folyton takarékoskodni akart, olyan fösvény ember vált belőle, hogy fösvényebb nem is lehetett volna.

Ezért aztán úgy beszélik, hogy amikor Pármában ki­fizettek neki hatvan scudót garasokban, vásárolni akart egyet-mást Correggióban, s a pénzeszsákokkal a hátán, gyalogszerrel indult útnak; a nagy melegben, amelyet a napsütés még jobban megnövelt, vizet ivott, hogy fel­frissítse magát, aztán lázas lett, ágynak esett, többé föl se kelt, s körülbelül negyvenéves korában bevégezte életét. Festményeit 1512 körül készítette. Nagy jót tett a festészettel, mert a színeket igazi mester módjára kezelte; ezért figyeltek fel rá Lombardiában, ahol aztán oly sok tehetséges festő tűnt fel, s követte őt a dicséretre és megemlékezésre méltó művek alkotásá­ban. Antonio megmutatta, hogyan kell a hajat könnyedén lefesteni, pedig ez nagyon nehéz, s így bennünket is megtanított rá. Ezért is minden festő örökké hálás lehet neki. A festők kérésére Messer Fabio Segni firenzei nemesember a következő epigrammát írta róla:

Huius cum regeret mortales spiritus artus

Pictoris, Charites suplicuere Iovi: Non alia pingi dextra Páter alme rogamus,

Hunc praeter, nulli pingere nos liceat. Annuit his votis summi regnator Olympi:

Et iuvenem subito sydera ad alta túlit, Ut posset melius Charitum simulacra referre

Praesens et nudas cerneret inde Deas.

[Amikor ennek a festőnek elgyötört lelke uralkodott

a halandók köpött, a gráciák Jupiterhez könyörögtek:

„Kegyes atya, kérünk, hogy ne fessen meg másokat,

és csakis ő festhessen meg minket."

Az Olympus ura hajlott a szavakra,

a csillagos égbe emelte legott az ifjút,

hogy jobban visszaadhassa a gráciák vonásait,

és meztelenül láthassa az istennőket.]

Ugyanabban az időben élt a milánói Andrea del Gobbo; nagyon kecses;: festett és színezett, munkái sok helyütt megtalálhatók szülővárosának Milánónak házaiban; a paviai Certosa részére festett egy nagy táblaképet amely Miasszonyunk mennybevitelét ábrázolja, de nem tudta befejezni, mert közben meghalt; a táblakép tanúsítja, hogy kitűnő művész volt, és kedvelte a művészettel járó fáradságot. (G.Vasari)

VÉGE ANTONIO DA CORREGGIO FESTŐ ÉLETRAJZÁNAK