Címerhatározó

Ch

Hat. kulcsok

EGY (I.)

OSZ (I.)

Mutató

Címerhatározó – Címerhatározó

Mi a címerhatározó

A Wikipédia logó

Címerhatározó (Ch)

Heraldic clue to determine (Hungarian) coats of arms
Start→ (to find an armiger of your interest)
Or go to the Index→ for a keyword search

---

A címerhatározó olyan címergyűjtemény, mely egy bizonyos kulcs alapján rendszerezi a meghatározandó címereket. A címerhatározói kulcs klasszifikációs elveinek koherens módon biztosítaniuk kell az egyes címerek szabályos pozícióját a rendszerben. A címerhatározói rendszer alapja ezért a címerek osztályozása és a címerek szerkezeti felépítésének előzetes tisztázása. A használható határozói kulcs elsődleges jelentősége az, hogy általa könnyen kiigazodtunk a címerek birodalmában. A címerhatározás szabályai segítséget nyújtanak továbbá az elméleti heraldika továbbfejlesztésében, a szakterminológia egységesítésében.

Magát a címerhatározót és útmutatást a kulcs használatához lásd az e célból létrehozott oldalakon. A címerhatározás szabályait a könyvön belül szintén külön oldal tárgyalja.

Lehetőség van arra is, hogy a Mutatóban egyszerű kulcsszavas böngészéssel keressünk rá az egyes címerekben található címerábrákra.

Örömmel látjuk, hogy az utóbbi időben a Címerhatározó (és a Heraldikai lexikon, valamint az Általános genealógia) ismeretanyaga és illusztrációi – elsődleges forrásként szolgálva – kezdenek beépülni a magyarországi és a határon túli magyar egyetemi oktatás, illetve a tudományos intézmények (levéltárak) publikációiba, sőt a külföldi szakirodalomba is, noha gyakran az eredeti forrás (a Címerhatározó, illetve a Heraldikai lexikon szakcikkeinek, valamint az Általános genealógia) szalszerű idézése nélkül:

• Avar Anton: Az Országos Levéltár címereslevél-gyűjteményének feldolgozása és digitalizálása. Módszertani tanulmány. MNL OL, 2012. október 29.
• Rihmer Aurél: Heraldika avagy címertan. Matrikula 2012/3. 1-34.[6]
• Zubánics László: Történelmi segédtudományok. Módszertani javaslatok és tantárgyi program. Felsőfokú szakképzés, Történelem szak, Nappali tagozat. III-IV akreditációs szintű felsőoktatási intézmények diákjai számára. Ungvár, 2013.
• Dr. Almási Tibor - Dr. Kőfalvi Tamás: A történelem segédtudományai. „Mentor(h)áló 2.0 Program” TÁMOP-4.1.2.B.2-13/1-2013-0008 projekt. (Szegedi Tudományegyetem, Juhász Gyula Pedagógusképző Kar) [7]
• [Balogh Gábor]: A Balogh Nemzetség Eredetéről. [Országos Széchényi Könyvtár, Budapest], 2012.[8] (Az OSzK által nyújtott 2014-es adatszolgáltatásban a Balog nemzetség címerével kapcsolatban a Címerhatározó megfelelő lapját is megadják forrásként.)[9]
• Vitek Gábor: Az anyakönyvek forrásértéke. In: Kollega Tarsoly István szerk.: Genealógia 3. Budapest, III. 2015. 7-27.
• dr. Kurucz Rózsa: A család térben és időben. Pécsi Tudományegyetem, 2017. (Tudományos közlemény a Pécsi Tudományegyetem alapításának 650. évfordulójára.) [10]
• Kelemen Sándor Tomi: Kornya Mihály és családja származástörténete. Szalárd, 2017. 64., 329.
• Martin Roland - Andreas Zajic: Illuminierte Urkunde des Mittelalters in Mitteleuropa. In: Archiv für Diplomatik Schriftgeschichte Siegel- und Wapepnkunde. 59. Band. Köln - Weimar - Wien, 2013. 378. 305. jegyzet[11]
• A Heraldik-Wiki (német heraldikai szakportál) - Protocollum Venerabilis Conventus Posoniensis szócikke (2017) [12] háromszor hivatkozik a Címerhatározó Balogh címer lapjára

Lásd még

Mutató
Tovább→

Határozói kulcsok
Tovább→

Címerhatározás
A címerhatározás szabályai
Rövidítések
Kapcsolódó címszavak a Wikipédiából:

Címerhatározás
Címerhatározó

Lásd még:

Heraldikai lexikon

Mikor járt utoljára a Google a Címerhatrozó oldalán?

Google PageRank
(A jelenlegi érték: 8 – You must be huge. Like ESPN.com)

A határozókról általában

A címerhatározás fogalmának használata Magyarországon a legkorábban Nagy Ivánnál mutatható ki, aki a Büdi család címerével kapcsolatban azt mondja:

„A család czimerét meghatározni nem tudjuk, hacsak azon pecsétet, mellyel Büdi I. Mihály 1530-ban élt… egyszersmind a család czimereül nem tekintjük.”

– Nagy Iván, II. Pest 1858. 280. l.

Ezt követően Csergheő Géza, Thallóczy Lajos, Csoma József és Orosz Ernő is használta a fogalmat. A címerhatározás szinonímáját, a címerfejtés fogalmat használta korábban (1889) Thallóczy Lajos, amikor Ujlaki Miklós, boszniai király síremlékének oroszlános címeréről beszél: „e czímert nem tudjuk megfejteni.”

A határozók először a biológiában jelentek meg. Magyar viszonylatban is több növény- és állathatározó ismert. A biológiai határozók az élőlényeknél leírt taxonómiai jegyeket hasznosítják az eldöntendő ítéletek („igen” vagy „nem”) megfogalmazásánál. Az adott élőlény fajának meghatározása úgy lehetséges, ha a határozó ítéletei közül mindig az egyre szűkebb taxonómiai egységnek megfelelő pozitív ítélet követjük.

Ha egy címert meg szeretnénk határozni, a heraldikában is ilyesféle természettudományos szemléletre van szükség, azaz létre kell hoznunk a címerek taxonómiai egységeit a legnagyobbaktól (címer → osztatlan címer/osztott címer) egészen a legkisebbig (az adott címerig). Ahhoz, hogy a határozóban megalkotott taxonómiai egységek és az eldöntendő ítéletek koherensek, mindenki által használhatók legyenek, axiomatikus szemléletre van szükség: egységes nevezéktanra, egységes szerkezeti szemléletű heraldikára és egységes metodológiára.

Magyar címerhatározóra korábban még nem volt példa, de külföldön sem sok olyan rendszer létezik, mely minden kritériumban megfelel a címerhatározó fogalmának. Ezért hirdette meg 2006 augusztusában Szegedi László a magyar címerhatározó internetes programját.

A rokonterületek közül főleg a numizmatikában jelentek meg különféle éremhatározók (határozói kulcsok nélkül), mint például Unger Emil Magyar éremhatározója. Német részről ide sorolható Wilhelm Rentzmann numizmatikai címerlexikona. A meghatározást néhány címer esetében segíthetik a magyar numizmatikai korpuszok is, melyek a 19. század elejétől szép számmal jelentek meg: Schönwisner István (1801) Rupp Jakab (1841, 1846), Weszerle József (1873), Réthy László (1899, 1907), Unger Emil (1958), Huszár Lajos (1979) művei. Ezen gyűjtemények azonban a címertanban csak korlátozottan használhatók, főként az uralkodói címerek meghatározására alkalmasak. A leginkább talán a rendszerezési elveik hasznosíthatók a heraldika számára is.

A magyar Címerhatározó számítógépes változata

A heraldika speciális határozót igényel, mely megfelel a címerek szerkezeti elemeiből kialakított taxonómiai kategóriáknak. Az elektronikus határozó lehetővé teszi a gyors tájékozódást, keresést, a kereszthivatkozások gyors megtalálását és az anyag rugalmas bővítését. Számítógépes címerhatározóra korábban csak kevés kísérlet volt. Magyar részről bizonyos megszorításokkal ide lehet sorolni a MNL Országos Levéltárának 2012-ben indult projektjét, mely a digitalizált címeres levelek mindegyikénél megadja a címerekben található címerábrákat, de ezekből nem hoz létre élő linkeket, sem kereshető, csoportosítható adatbázisokat, valamint nem tisztázza a címerek fő szerkezeti elemeinek a kérdését sem (osztatlan vagy osztott címer, fő és mellék címerábra stb.)[13]

A Címerhatározó internetes változata a továbbiakban Szegedi Lászlónak a címerhatározás elméletéről írt, a Századok által 1999-ben közölt cikkén alapul. Ehhez képest a Címerhatározó szerkezetében egyes helyeken nagyobb változtatásokra is sor került és néhány újabb irodalmi adatot is feltüntettünk.

A legnagyobb változtatást az jelenti, hogy a címerhatározás folyamatában a Századokban közölt eredeti rendszer harmadik lépése (az osztatlan címereknél), illetve az ötödik lépése (az osztott címereknél) kimarad. Ebben a lépésben az eredeti rendszer szerint azt kell megállapítani, hogy a pajzs, illetve a fő címermező milyen színű. (Ez lehet arany – ar, ezüst – ez, vörös – vö, kék – ké, zöld – zö, fekete – fe, egyéb szín – esz, ismeretlen máz – imá és bundabőr – bb). A logikusnak az tűnhetne, hogy a címerhatározás során a következő lépéseket követjük: 1. Eldöntjük, hogy a címer egyszerű (EGY) vagy osztott, összetett (OSZ), 2. meghatározzuk a pajzsmező, illetve a fő címermező borítását (színét – E, K, T), 3. megállapítjuk, hogy a pajzsban, illetve a fő címermezőben a fő címerkép mesteralak (M) vagy címerkép-e (C), 4. meghatározzuk a fő címerábra jegyeit: 4.a. számát, 4.b. külön jegyeit, 4c. helyzetét, 4.d. kiegészítő jegyeit, 4.e. színét.

A színek határozói kategóriakénti alkalmazása a laikusoknak azonban sok gondot okozhat és félreviheti őket a meghatározás folyamán. A legnagyobb gondot számukra a pajzsmező, illetve a fő címermező színének a meghatározása jelentheti. Ha például olyan oklevelet fognak látni, melyen az eredeti ezüst az idők folyamán az oxidáció miatt megfeketedett, ez könnyen félrevezetheti őket és az ezüst pajzsok helyett a fekete pajzsoknál folytatják a meghatározást. Más, ún. antiheraldikus színek meghatározása számukra még nagyobb nehézséget okozhat. Ezért az említett cikk szerzője a Címerhatározó wikipédiás változata számára egy egyszerűsített kulcs alkalmazására tett javaslatot. A Címerhatározó kulcsaiban ennek megfelelően a pajzsmező, illetve a fő címermező színének meghatározása a rendszerből szinte teljesen elmarad, mindössze az egyféle (E), illetve a többféle (T) borítású fő címermezők megállapításánál kap szerepet, és az adott címer meghatározása a fő címerábra vizsgálatára épül, ami így is elégséges alap a feladat sikeres elvégzéséhez. Ezáltal nem szükséges a határozóban elhelyezni ugyanazon címernek a színes és színezetlen változatát sem, mert a fő címerábra mindkettőt ugyanazon határozói csoportba sorolja be. Ezenkívül a Századok rendszeréhez képest a kétféle (K) és többféle mázú (T) alapokat az egyszerűség kedvéért összevontuk és így a továbbiakban együtt alkotják a (kétféle és kettőnél) többféle mázú (T) alapok csoportját.

Mivel az osztott címereknél a tagolás miatt a kis ábrákon (pl. egy pénzérmén, pecséten) a mezőkben elhelyezett címerábrák nehezen ismerhetők fel, az osztott címereknél arra törekszünk, hogy az egyes címereket a tagolás eltérései alapján minél részletesebben besorolhassuk. Ezért külön-külön csoportot alkotnak az osztatlan címerek (O; olyan címerek, melyekben boglárpajzs és más kis-pajzs látható), a felezett címerek (F) és más osztott címerek, egészen a négyelt (N) pajzsokig. Az ennél többször osztott címerek már egységesen a négynél többször osztott címerek (NT) közé tartoznak. Szükség esetén az egyes alkategóriákon belül az osztott címerek meghatározása is tovább folyhat az egyszerű címereknél használt elvek szerint, azaz a fő címerábra (mesteralak vagy címerkép) és ezek megkülönböztető jegyei szerint, de a tagolási fok fent említett részletessége így is elégséges határozói kategóriát eredményez ahhoz, hogy megfelelően kis számú címert tartalmazó csoportok jöjjenek létre. (Lásd az alábbi ábrán.)

A Címerhatározó határozói algoritmusa tehát a következő lépésekből áll: 1. Eldöntjük, hogy a címer egyszerű-e (EGY) vagy osztott, összetett (OSZ – 1. a. hányszor osztott: O, F, H, N, NT), 2. meghatározzuk, hogy a pajzsmező, illetve a fő címermező egyféle borítású-e (E) vagy többféle borítású (T), 2. a. megállapítjuk, hogy a pajzsban, illetve a fő címermezőben nincs-e (n) vagy van-e (v) címerábra, 3. meghatározzuk, hogy ez a címerábra mesteralak-e (M) vagy címerkép (C), 4. megállapítjuk, hogy mi ez a fő mesteralak, illetve címerkép (pó, cöl, hbp, ker, szf, em; emb, tár, áll, term, növ, ec), 5. majd megállapítjuk, hogy a címerben (illetve a fő címermezőben) a fő címerábra főtípusa (Ft) vagy megkülönböztető jegyekkel (Mj) ellátott változata található-e meg (külön jegyek, helyzet, 5.d. kiegészítő jegyek). (Ha két címer között még ezek után sem tudunk különbséget tenni, a 6. lépésben vizsgáljuk a külső címerrészeket: a sisakdíszt, a pajzstartókat stb.)

• Irodalom:

Szegedi László: A rendszerezés és a meghatározás lehetőségei a heraldikában. Századok, 1999/1. 145–183. l.[14]

A Századokban (1999) és a Címerhatározóban közölt kulcs rövidítései

• áll – állat
• ar – arany (csak a Századok rendszerében szerepel)
• b – boglárpajzzsal ellátott címer (csak a Századok rendszerében szerepel)
• bb – bundabőr (csak a Századok rendszerében szerepel)
• C – címerkép
• clö – cölöpölt (csak a Századok rendszerében szerepel)
• cöl – cölöp
• E – egyféle borítású alap
• ec – egyéb címerkép
• EGY – egyszerű, osztatlan pajzs
• eka – egyéb kétmázú alap (csak a Századok rendszerében szerepel)
• em – egyéb mesteralak
• emb – ember
• esz – egyéb szín (csak a Századok rendszerében szerepel)
• ez – ezüst (csak a Századok rendszerében szerepel)
• F – felezett, kétszer osztott címer
• fe – fekete (csak a Századok rendszerében szerepel)
• Ft – a címerábra főtípusú (csak a Címerhatározó rendszerében szerepel)
• H – harmadolt, háromszor osztott címer
• HA – hatodolt (csak a Századok rendszerében szerepel)
• ha – hasított (csak a Századok rendszerében szerepel)
• hbh – harántolt vagy balharántolt (csak a Századok rendszerében szerepel)
• hbp – harántpólya vagy balharántpólya
• HE – hetedelt (csak a Századok rendszerében szerepel)
• hrm – háromféle borítású alap (csak a Századok rendszerében szerepel)
• imá – ismeretlen máz (csak a Századok rendszerében szerepel)
• K – kétféle mázú alap (csak a Századok rendszerében szerepel)
• ké – kék (csak a Századok rendszerében szerepel)
• ker – kereszt
• KI – kilencedelt (csak a Századok rendszerében szerepel)
• KT – kilencnél többször osztott címer (csak a Századok rendszerében szerepel)
• M – mesteralak
• Mj – a címerábra megkülönböztetett jegyű (csak a Címerhatározó rendszerében szerepel)
• N – négyelt, négyszer osztott
• n – a pajzsban vagy a fő címermezőben nincs egyéb címerábra (csak a Címerhatározó rendszerében szerepel)
• négy – négyféle borítású alap (csak a Századok rendszerében szerepel)
• nhn – négyelt vagy harántnégyelt (csak a Századok rendszerében szerepel)
• no – nem osztott fő címerpajzs (csak a Századok rendszerében szerepel)
• növ – növény
• NT – négynél többször osztott címer (csak a Címerhatározó rendszerében szerepel)
• ntö – négynél többféle borítású alap (csak a Századok rendszerében szerepel)
• NY – nyolcadolt (csak a Századok rendszerében szerepel)
• O – osztatlan (fő) címerpajzs
• OSZ – osztott, egyesített címer
• osz – osztott fő címerpajzs (csak a Századok rendszerében szerepel)
• Ö – ötödölt (csak a Századok rendszerében szerepel)
• pfő – pajzsfő (csak a Századok rendszerében szerepel)
• pó – pólya
• pta – pajzstalp (csak a Századok rendszerében szerepel)
• pvá – pólyázott vagy vágott (csak a Századok rendszerében szerepel)
• szf – szarufa (csak a Címerhatározó rendszerében szerepel)
• T – két- vagy kettőnél többféle mázú alap (a Századok rendszerében többféle mázú alap)
• tár – tárgy
• term – természeti tárgy, jelenség
• v – a pajzsban vagy a fő címermezőben van címerábra (csak a Címerhatározó rendszerében szerepel)
• vá – vágott (csak a Századok rendszerében szerepel)
• vö – vörös (csak a Századok rendszerében szerepel)
• zö – zöld (csak a Századok rendszerében szerepel)
• ø – az adott címerelemnek nincs rövidítése, vagy külön nem használatos (csak a Századok rendszerében szerepel).

A heraldikai határozó

Bizonyára mindenkivel megtörtént már, hogy egy számára ismeretlen címerről szerette volna tudni, hogy milyen intézményhez, családhoz, testülethez tartozik. A kérdés megválaszolása a heraldika egyik legbonyolultabb, legfontosabb feladata. A széleskörű történeti, heraldikai, genealógiai, helytörténeti stb. ismeretek nélkül végzett címerhatározási kísérlet csaknem reménytelen feladat elé állítja a kutatót, a keresett címer intézményhez, családhoz, testülethez, korhoz kapcsolásának esélye szinte a véletlen függvénye, a hatalmas címertani szakirodalom áttanulmányozását igényli. Észszerűnek látszik ezért egy olyan címerhatározói kulcs megszerkesztése, mely által -- bizonyos címerhatározási szabályok megalkotása révén -- a címerek eredete, előfordulási helyeik környezetünkben és az írott forrásokban, intézményekhez, családokhoz tartozásuk stb., valamint a koruk (az adományozás éve) könnyen megállapítható. A címerek gyakran nyújtanak segítséget a régészet, a történettudomány, a szfragisztika, a numizmatika, a genealógia, a művészettörténet, a kodikológia stb. számára egy-egy adott épületrész, a kódex korának, rétegeinek és korábbi tulajdonosainak, a pecsét korának stb. a meghatározásában. A problematika tehát kronológiai és chorológiai kérdésekkel kapcsolatos, valamint egy ennél jelentősebb elméleti megfontolással.

Ahhoz ugyanis, hogy képesek legyünk osztályozni és meghatározni a címereket, szabályokra van szükségünk. A kérdés tehát ezen a ponton az, miként lehet a heraldika de facto természettudomány, miként lesz képes empirikus módon vizsgálni a tárgyát? A címertan szokványos metodológiai apparátusa erre alkalmatlan. Ezért elsősorban modern természettudományos szemléletre van szükség, s e tekintetben a biológia lehet a legmegfelelőbb minta.

Ha egy ismeretlen objektumot egy biológus képez le, a következő algoritmust használja: 1. descriptio (leírás; a taxon jellemzése), 2. nómenklatúra (nevezéktan; a taxonómiai bélyegek szaknyelvi definiálása), 3. diagnózis (a leírásból kiemelt legszembetűnőbb jellemző sajátságok összegzése, a legközelebbi rokonoktól eltérő bélyegek kiemelése; eredménye a nódum vagy taxon), 4. determináció (meghatározás; valamely objektum hovatartozásának megállapítása), 5. identifikáció (azonosítás; a determináció speciális esete, amikor a meghatározandó objektum és egy ismert taxon egyezésének vagy különbözőségének a kérdését vizsgálják), 6. klasszifikáció (osztályozás; az adatok objektumok valamilyen rendszer szerinti csoportosítása), eredménye a 7. klasszifikációs rendszer (mely a taxonómia és a rendszerezés terméke; az összes objektum meghatározott szempontok szerinti osztályozása).

Az itt felvázolt algoritmus a heraldikában korábban nem volt megfelelően kidolgozva, koherens rendszerbe illesztve, de egyes elemei már a legkorábbi időktől fogva léteztek. A heraldikai leírás (blason) külön koherens rendszert alkot és legkorábbi nyomai egykorúak az első címerek megjelenésével. Az első címerleírásokat Chrétien de Troyes (1135 k.-1183 k.), Lancelot ou le Chevalier da la charette (1178 k.-1181 k.) című művében találjuk.

A címertani nómenklatúra, a nevezéktan szintén alaposan ki van dolgozva, melynek bonyolultsága a laikusok számára gyakran szinte értelmezhetetlenné teszi a címerleírásokat. Ilyen például a rendkívül összetett francia és angol nevezéktan, mely azonban koherens rendszert alkot a rendkívül logikus és világos címerleírási rendszerrel.

S végül az objektumok klasszifikációjára is létrejött már néhány rendszer, de nem abban a formában (eltérően az előző kettőtől), mely alapja lehetne az empirikus heraldikának és ezzel az axiomatikus szemlélet bevezetésének a címertanba. A hagyományos heraldika ugyanis két nagyobb területre oszlik: 1. címergyakorlatra és 2. elméleti heraldikára. Az első lényegében esztétikai, a második jogi kérdéskör.

Ezen csoportosítás nem eredményez empirikus klasszifikációs kategóriákat, csak olyan hagyományos címercsoportokat, mint pl. nemesi, városi címerek, címerek okleveleken, pecséteken stb. Az új (egyfajta természettudományos) szemléletnek ezért a címerek belső törvényszerűségeire, szerkezeti felépítésére kell épülnie.

A címerhatározás fő feladata tehát a determináció és a klasszifikáció új alapokra helyezése egy empirikusan megalapozott algoritmus felépítése érdekében. Mint tudjuk, ehhez szabályokra van szükségünk, melyek által a heraldikába is bevezethetők lesznek az olyan biológiai fogalmak, mint az areális heraldika, a chorológiai módszerek, az objektumok egyfajta produkciója, "ökológiája" stb.

Bár a címerek rendszerezése és meghatározása régi feladata a heraldikának, kielégítő megoldás korábban nem született. Ezt a heraldikai ábrázolások, objektumok nagy bonyolultsági foka, ezek változatos kölcsönhatása, rendszerbe foglalhatóságuk nehézsége hátráltatta. A heraldika korábbi története az empirikus szemlélet álláspontjából nézve csupán a címergyakorlat szabályainak megállapítására irányult. Ennek történeti fejlődéséből érthető meg, milyen módon hasznosíthatók ezen szabályok a címerhatározás számára is megfelelő determinációs rendszer felépítéséhez. A címerhatározás azonban egyben klasszifikációs feladat is. Ezért egy új címerrendszertani alap kidolgozására is szükség van.

Bevezetés a címerhatározásba

Az elméleti címerhatározás az a terület a heraldikán belül, melynek nincsenek nagy hagyományai. A címerek gyakorlati meghatározásával, leírásával, megrajzolásával (gyakorlati tevékenység) a 13. századtól kezdve a heroldok foglalkoztak. Ismereteiket kezdetben szóban adták át, később azonban már arra törekedtek, hogy tudásukat pontos szabályokba foglalják. Tevékenységük kiinduló pontja a modern tudományos heraldikának. Ők fejlesztették ki többek között a címertani szakterminológiát, a címerjogot, a címerleírás alapelveit, a szimbólumok és mázak alaprendszereit (pl. azt a praktikus elvet, hogy színre szín és fémre fém nem helyezhető), melyek meghatározták az "élő heraldika" korának címerszemléletét és -szabályait.

Ismereteik azonban inkább a mindennapi gyakorlaton alapultak, semmint a címerábrák tudományos és szisztematikus rendszerezésén, noha az ehhez alapul szolgáló szabályokat ők alkották meg. Saját hivatali régiójukban mindenkiről pontosan tudták, hogy milyen címert visel, számukra tehát a címerviselő személy volt a fontosabb és nem a címerábrák rendszerezése elméleti kritériumok alapján, hogy a címert ezúton kapcsolják a megfelelő tulajdonoshoz. A kérdéshez tehát ellentétes módon viszonyultak, mint az elméleti címerhatározás: ismerték a címerviselő nevét s tudták, hogy milyen címert visel. A címert és a nevet tehát minden nehézség nélkül össze tudták kapcsolni egymással (de rajtuk kívül csak kevesen), nem volt szükségük arra, hogy a neveket a címerábrák rendszertani bélyegei szerint határozzák meg. A címerek elméleti csoportosítására nem volt rendszerük, s ezért jártasságuk a címerhatározásban a kívülállók számára holt tudás maradt.

Ha valamilyen címert egy laikus személy akar meghatározni, mindenképpen a címerpajzsot kell a névhez kapcsolnia, ő ugyanis csak a címert ismeri, s nincs tudomása a hozzá tartozó névről, pedig elsősorban erre van szüksége ahhoz, hogy további kronológiai, helytörténeti stb. adatokat nyerhessen. Az elméleti címerhatározás fő feladata tehát a címerek nevekhez rendelése, s ehhez szabályokra van szükségünk. Innen a címerek gyakorlati meghatározása már csak egy lépésre van.

Egyedülálló módon Angliában a heroldok már a 14. századtól létesítettek a címerpajzsok ábrái (a fő mesteralak = ordinary vagy címerábra = charge) és nem a címerviselők neve szerint, tematikus címercsoportokból összeállított speciális címeres-könyveket (ordinary vagy ordinary of arms). A legrégibb ilyen címerregiszter az 1340 körül létrejött Cookes Ordinary, melyben minden címercsoport egy négyszögletű zászlóval kezdődik, s ezeket követik a nekik megfelelő különféle címercsoportok. Ugyanebből a korból való az angol Cotgraves ordinary és az Ashmolean Roll, 1380 körüli a William Jenyns Ordinary, a 15. század elejéről való a Thomas Jenyns Book. A Cooke's Ordinary rendező elvét követték az 1335 és 1345 között létrejött Züricher Wappenrolle esetében is, ahol az első helyen az adott tartomány zászlója áll. A tematikus címercsoportosítás érvényesül az 1520 körüli Flower's Ordinary esetében is, mely alapján jól nyomon követhető, hogy a legrégibb címerként számon tartott Vermandois címer (1130-1135) sakkozott ábrájából (melyet a Flower's Ordinary sakkozott zászlóként ábrázol) miként alakultak ki a szétágazó angol rokonság sakkozott címereinek különféle változatai. A kontinentális heraldikában a tematikus címerregiszterek egyik első példája az az 1470 körüli holland kézirat, mely 90 táblán 1315 címert mutat be (1984-ben a német Herold egyesület vásárolta meg). Az alsó-rajnai Beyssel von Gymnick család 1540-1550 körüli címerkönyve a címereket részben szintén az egymáshoz hasonló címerábrák tematikus csoportjai szerint rendezi. (Ma a düsseldorfi állami levéltárban található.)

Ezen címerregiszterekben egymás mellett sorakoznak más, egymáshoz közeli tematikájú pajzsok is, melyek a hűbéri vagy rokoni kapcsolatok eredményei (pl. a négyelt, rutás, evetbőrös, oroszlános címerek, stb.). Szerkezetük tehát elsődlegesen a genealógiai és a hűbéri kapcsolatok alakulásának az eredménye. Ezért a heraldikai kulcs elemei csak implicit módon érvényesülnek, a címercsoportok rendszere a hasonlóságon, a címerábrák fő jegyeinek valamilyen (tetszőleges) fokú, de sohasem következetes egyezésén alapul. A címerregiszterek olyan együvé tartozó objektumok gyűjteményének tekinthetők, melyek egy kikövetkeztethető reláció szerint alkotnak halmazt, csoportjaik létrejöttét tehát túlnyomórészt a heraldikán kívüli tényezők hozták létre. Ezért ezen címeres könyvek lényegében csak az egyes címerek derivátumainak, és nem a címerrendszertani egységek szerkezeti felépítésének a tanulmányozásához nyújtanak segítséget.

A címerrendszertan feladata ennek megfelelően szabályos rendszer létrehozása a címerpajzsok releváns jegyei alapján.

A tematikus címergyűjtések iránt a 19. században nőtt meg az érdeklődés. 1870-ben tett javaslatot a címergyűjtemények és a címerek szisztematikus összeállítására Detlev von Biedermann báró (Neues heraldisches System für Wappen-Sammlungen nebst einer Anleitung zur Anlage der Sammlungen. Dresden, 1870., és Zur Statistik d. Wappenbilder. Drezda, 1870.). Biedermann a címerábrákat felosztotta pajzstagolásokra és mesteralakokra, égitestekre, növényekre, kisvadakra, emlősökre, madarakra, képzeletbeli lényekre, emberekre, emberek alkotta tárgyakra, számjegyekre, betűkre, és házjegyekre. A címerábrák efféle felosztásához hasonló módszert hoztak létre száz év múlva, a WBO-rendszer keretén belül is. Johann Baptiste Rietstap (1828-1891) Armorial général (Gouda, 1884-1887.), holland heraldikus műve a maga közel 116 ezer, címerábrák szerint csoportosított címerleírásával a legnagyobb gyűjtemények közé tartozik. Belgiumban Theodore de Renesse (1854-1927) gróf, a belga királyi heroldhivatal elnöke adott ki - Rietstap művének felhasználásával - egy címerábrák szerint összeállított gyűjteményt mintegy 160 ezer címerrel, hozzávetőleg 300 ezer címszóval (Dictionnaire des figures héraldiques. Bruxelles, I- VI. 1894-1903). Művében három nagy címercsoportot különböztet meg: egyszerű vagy úgynevezett teljes címereket (armes complets, vollstandige Wappen), több mezőből álló osztott (armes non complets) és negyedelt címereket (armes écartelés, quadrierte Wappen). Ezen kategóriákon belül a címerábrák szerint is csoportosítja a címerviselőket. A bonyolult rendszerezés azonban nagyban hátráltatja a mű használhatóságát.

Ekkoriban, főleg Angliában, több olyan címergyűjtemény (ordinary of arms, dictionary of arms, ordinary) is kiadásra került, melyek csak a címerek leírását tartalmazták, általában betűrendben. A legrégibb ordinaryt a Lyon Office (a skót herold hivatala) adta ki. A legismertebb a John Woody Papworth által 1857-ben Londonban kiadott Ordinary of British Armorials, melynek kiadását 1874-ig a testvére, Wyatt és Alfred William Whitehead Morant (1828-1881) folytatta.[15] A mű a címerek leírásából kiemeli a fő mesteralakokat (ordinary) és ezeket alfabetikus sorba rendezi. Papworth (és Zimmermann) szerint a címer besorolásánál az a címerbábra a meghatározó (tehát azt kell a fő címerábrának tekinteni), amelyiket a címerleírás állandósult szabályai szerint elsőként említünk. Műve mintegy 50 ezer címer leírását tartalmazza, melyekhez kb. 100 ezer forráshivatkozás kapcsolódik. A másik ilyen munka az ír Burke család (John Burke [1787-1848], Sir (John) Bernard Burke [1814-92] és Ashworth Peter Burke [1864-1919]) által összeállított General Armory (1. kiad. London, 1842.), mely a címerleírásokat a címerviselők neve szerint csoportosítja. A Burke-féle címergyűjtemény minden olyan címert tartalmaz, melyre a szerkesztők a kutatásaik során ráakadtak, függetlenül az érvényességükre. Ezért jobban használható, mint a Papworth-féle címergyűjtemény. Ezeken kívül más címerregiszterek is ismertek, mint például a skót Alexander Nisbet (1657-1725), A system of heraldry, speculative and practical: with the true art of blazon (Edinburgh, 1772) című műve, és az ugyancsak skót Sir James Balfour Paul An Ordinary of Arms... (2. kiad. Edinburgh, 1903.) című műve. A porosz nemesség alfabetikus jegyzékét rövid címerleírásokkal Leopold von Ledebur (1799-1877) adta ki (Adelslexikon der preußischen Monarchie. Berlin, I-III. 1854-57.; Archiv für deutsche Adelsgeschichte, Genealogie, Heraldik und Sphragistik. Berlin I-II., 1863–1865.).

A címerleírásokból összeállított gyűjtemények az interneten is megtalálhatók, mint pl. a Rietstap Amorial online váltotata, a Burke's General Armory, Nisbet címerleírásai, a Blazon Search (magyar címerleírásokat is tartalmaz) stb., de ezek gyakran csak átmeneti jellegűek.

A címerek rendszerezésének és meghatározásának is az egyik első kísérlete volt Wilhelm Rentzmann 1876-ban (majd 1924-ben és 1965-ben) kiadott munkája, mely azonban nem heraldikai, hanem numizmatikai szempontok szerint készült. Könyvének előszavában meg is említi, hogy ebből a szempontból "kétes" értékű a heraldikai rendszer használata: "Das heraldische System zur Anwendung zu bringen schien bedenklich, da die wenigsten Numizmatiker gleichzeitig Heraldiker sind." (Rentzmann, W.: Numismatische Wappen-Lexicon des Mittelalters und der Neuzeit. Staaten und Stästewappen. Berlin, 2. kiad. 1978.). A címereket a fő címerábra alfabetikus sorrendjében tárgyalja, ahol az olyan morfológiai jegyeket is alfabetikusan kezeli, mint pl. a hasított (gespalten) pajzs. Julius Dielitz (1805-1896) címerrendszerezési elvét a szerző gyakorlati tapasztalatai alapján a halála után adták ki (Dielitz, J.: Wappen-Schematismus. In: Vierteljahrschrift Herold, 1898. 277-356.). Dielitz 1835-1895 között létrehozott, mintegy 90 ezer tételből álló kartotékrendszerét 1897-ben a Herold vásárolta meg („Wappenbilderlexikon Dielitz"), mely ma is része az egyesület egyre bővülő heraldikai kartotékrendszerének. (1955 óta merseburgi állami levéltárban van elhelyezve.) A bővítéséhez Heinrich von Ledebur is hozzájárult. Egy másik rendszert Eduard Zimmermann (1874-1951) hozott létre (a jelképkészlet jelentős részét a Bayerische Klosterheraldik [München, 1930.] című művében tette közzé, a függelékben mintegy 1500 kolostori címerrel, címerábrák szerint rendezve, melyből kivehető az általa lefektetett új rendszerezési elv is), aki a címerábrák szerint állította össze mintegy 120 ezer kartoncédulából álló gyűjteményét, melyet a mesteralakok szerint rendszerezett. A cédulákon feltüntette a címer rajzát, leírását, lelőhelyét, a család történetét. Gyűjteménye az augsburgi állami levéltárban látható. Dielitz rendszeréhez képest jelentős előrelépést jelentett, hogy tekintettel volt a címerek gyakorlati rendszerezésének lehetőségeire is, az akkoriban rendelkezésre álló technikai eszközök felhasználásával. Mivel azonban a teljes rendszert sohasem adták ki, a kívülállók számára nehezen érthető maradt.

Bécsben az Adler nevű osztrák heraldikai társaság (melynek 1870-ben Csergheő Géza is az alapító tagjai között szerepelt) mellett működő Rethberg-alapítványnak szintén van egy kartotékos címerhatározói regisztere. A Herold 1884-ben létrehozott, egyre bővülő címeres kartotékrendszerének ma már mintegy 110 ezer tétele van, a WBO-rendszer szerint csoportosítva. Ezen heraldikai egyesületek tagjai hamar felismerték, hogy a címerábrák rendszerezésének kielégítő megvalósításához elengedhetetlen a nevezéktan egységesítése. Ennek a törekvésnek volt a kicsúcsosodása Maxmilian Gritzner (1843-1902), Handbuch der heraldischen Terminologie (Nürnberg, 1890.) című műve, mely a Neues Siebmacher´s Wappenbuch bevezető részeként jelent meg, Grundsätze der Wappenkunst címen. Műve jó áttekintést ad azon leggyakoribb német heraldikai szakkifejezésekről (gyakran mindenféle magyarázat hozzáfűzése nélkül), melyeket Gritzner beiktatott a klasszifikációs rendszerbe, melyek azóta változatlanok szinte az összes német nyelvű címerrendszertani munkában.

A 20. században Konrad Fischnaler (1855-1941), osztrák heraldikus dolgozta ki a tiroli és vorarlbergi címerek kulcsát (Tirolisch-Vorarlbergischer Wappenschlüssel. Innsbruck, I-VII. 1938-1951.). Művében mintegy 100 ezer címert rendszerez a címermezők és a mesteralakok, majd ezen belül a címerképek szerint, de félrevezető utalásai és az önkényes szakterminológia miatt nehezen használható. Egy másik osztrák kulcsot Josef Krassler (helyesebben Kraßler) adott ki Steirischer Wappenschlüssel (Graz, 1968.) címmel, mely a fő címerképek alapján csoportosítja a címereket. Ausztriában jelent meg Herbert Aue: Wappenschlüssel für Niederösterreich und Wien (1996.) című műve is, mintegy 1800 címerrel, majd általa 2005-ben a Wappenschlüssel für Oberösterreich című címerregiszter. A szerző a címereket azok ábrái szerint osztályozza: 1. mértani alakzatok (pl. háromszög, szív, kereszt, golyó, kör, pajzs, négyzet), 2. betűk és jelvények, 3. házjegyek, 4. égitestek, 5. harci és vadászfegyverek, 6. mezőgazdasági, kézműves és más eszközök, 7. kézműves termékek, 8. épületek, 9. növények, 10. madarak, 11. más állatok, 12. ember, 13. képzeletbeli lények (pl. kétfejű sas, sárkány, egyszarvú, griff, párduc, főnix). Ez a felosztás eltér a Herold zu Berlin, Wappenbilderordnung (Neustadt an der Aisch, 1986.) című kiadványában használttól. Minthogy a mű az osztott címermezők minden egyes fontos elemét nyilván tartja, egy címer több csoportban is megtalálható, ami lehetővé teszi a keresett címer gyors meghatározását. Dániában Sven Tito Achen adott ki könyvet az ismerelen címerek meghatározására (Identifikation af anonyme våbenskjolde. Dansk historisk Fællesforenings Håndbøger, 1972. 96. l.). Módszere hasonló a botanikai meghatározáshoz, ahol a virág alakjából meg lehet nevezni magát a virág faját. A heraldikában ezt Achen a nevezéktan, a színek stb. által éri el, pontos irodalmi hivatkozásokkal.

1970-ben a német Herold címertani egyesület adta ki újra jelentősen bővített és javított formában Adolf Matthias Hildebrandt, Wappenfibel - Handbuch der Heraldik című művét (1. kiadása az egyesület által, 1887). A mű Der Inhalt des Schildes - Schildteilungen (57-62.) és der Inhalt des Schildes - Gemeine Figuren (s. 63-73) című fejezeteinek rendező elvei nagyban hasonlatosak ahhoz, ami a Jürgen Arndt és Werner Seeger, valamint Lothar Müller-Westphal képzőművész által a Herold egyesület keretein belül elindított Wappenbildenordnung (WBO) projektben szerepel, mely a címerábrák szerint csoportosítja a címereket. Ebben a rendszerben minden színt, címerábrát stb. egy adott számkód képvisel. (Wappenbilderordnung. Symbolorum armorialium ordo, hrsg. vom Herold - Verein für Heraldik, Genealogie und verwandte Wissenschaften zu Berlin. Bearb. von Jürgen Arndt und Werner Seeger, 2 Bde, 2. ergänzte u. berichtigte Aufl., Neustadt a. d. Aisch 1990-1996 (kurz: WBO). Bd. 1.: Wappenbilder; Bd. 2: General-Index. [16])

Néhány pecséttani munka is besorolható a klasszifikáció tárgykörébe. Louis-Claude Douët d´Arcq (1808-1883) 1863-1868 között adta ki a francia állami levéltárak nagy pecsétgyűjteményeinek jegyzékét (Collection de sceaux. Archives de l"Empire documents. Paris, I-III. 1863-1868).[17] Jean-Théodore De Raadt (1855-1905), belga heraldikus 1897-1903 között jelentette meg a pecsétek jegyzékét négy kötetben, egy jól használható segédlettel egyetemben (Sceaux armoriés des Pays-Bas et des pays avoisinants (Belgique, royaume des Pays-Bas, Luxembourg, Allemagne, France) : recueil historique et héraldique. Bruxelles, I-IV. 1897-1903).I.IV- Németországban magánszemélyek több nagyobb pecsétgyűjteményt is létrehoztak saját használatra, melyeket egyedi katalogizálási szempontok szerint rendszereztek. Egy ilyen pecsétgyűjteményt Carl Friedrich von Nagler (1770-1846), porosz államminiszter, főpostamester, a művészetek ismert támogatója állított össze. Halála után gyűjteménye a porosz művészeti kabinetbe került, 1864-ben átadták a porosz heroldi hivatalnak, majd 1929-től a Berlin-Dahlem-i állami titkos levéltár gyűjteményét gyarapította. Mintegy 30 ezer pecsétlenyomatot tartalmaz, mesteralakok szerint csoportosítva, a címerképek elsődlegességének figyelembe vétele mellett. Egy másik pecsétgyűjteményt Heinrich von Ledebur (1832-1912) ötven évnyi munkával gyűjtött össze, melyet halála után a genealógiai kutatás szászországi alapítványa vásárolt meg és a Taschenberg palotában helyezek el. Drezda 1945-ös lebombázásakor azonban ez a gyűjtemény teljesen megsemmisült és ma csak néhány leírásból ismert. Ezek alapján mintegy 65 ezer pecsétlenyomatot és több mint 100 ezer címerábrát tartalmazott, katalóguscédulákon feldolgozva. A berlini német birodalmi találmányi hivatalban a vállalati védjegyek megóvására 1937. 12. 1-én hoztak létre egy kartotékrendszert, amely a bejegyzett védjegyeket 23 csoportba sorolta be, hogy azokat a nagyközönség is meg tudja tekinteni. A címeres védjegyek a XXI. csoportba tartoztak, amely 14 további alcsoportra oszlott.

A korábbi német, brit és egyéb külföldi klasszifikációs rendszerek a címerek vagy a címerleírások legfontosabb címerábrája szerint csoportosítják a címereket és látják el (leggyakrabban) egy számkóddal, mint pl. a WBO-rendszer is. Ezen rendszerek legnagyobb hiányossága, hogy a számkódok (vagy a címerleírásokból kivett fő címerábrák) minden egyes szerkezeti elemet azonos szintű alkotórésznek tekintenek. Így pl. ugyanolyan (szintű) számkódok vannak a pajzstagolások (vágott, hasított, harántolt, balharántolt stb.) és a (tőlük alapvetően különböző) mesteralakok (pólya, cölöp, harántpólya, balharntpólya stb.), valamint a címerképek (pl. sas, oroszlán, liliom) számára (mindkét csoportot mesteralaknak vagy egyszerűen csak címerábrának, ugyanolyan klasszifikációs egységnek tekintenek), továbbá a színek stb. számára. Ezzel nincs is gond mindaddig, amíg csak valamilyen egyszerű címert kell bekódolni (pl. egy egyszer hasított címert vagy olyat, amelyben csak egy cölöp van). A gondok akkor kezdődnek, amikor az egyes szerkezeti elemek egymásra épülnek. Az olyan esetekkel már nehezebben birkóznak meg, amikor pl. egy hasított pajzs egyik mezőjében vagy mindkettőben vagy a kettőre helyezve rózsa van, vagy egy pólyán oroszlán is található. Ekkor már nehezebb eldönteni, hogy mi is a fő címerábra (a hasítás vagy a rózsa) és melyiket kell a fő címerábrának tekinteni, melyik alapján kell bekódolni a címert? Ilyenkor eluralkodik a zűrzavar és a klasszifikációs rendszer koherenciája megszűnik. Szegedi László 1999-es cikke,[18] és ennek nyomán a Címerhatározó ezért egy másik, ettől alapvetően eltérő módszert választott, rétegeket különít el és szabályokat alkot arra vonatkozóan, hogy mi az egyszerű és osztott címer, mi az az egyféle és többféle borítású alap, mi a fő címerábra, mi a címerábrák geometriájának szerepe stb. A Címerhatározó klasszifikációs rendszerének legfontosabb vizsgálati alapja a szerkezeti szemlélet, az hogy a címerben vagy a (fő) címermezőben a különféle alkotóelemek, rétegek találhatók. Van alsó réteg (a pajzsmező színe és tagolása), valamint felső réteg (mesteralakok és címerképek), ahol a mesteralakok és a pajzstagolások világosan elkülönülnek egymástól. A címer vagy a mező legnagyobb, legalsó eleme a mező színe (mely így alap funkciót kap), ami lehet egyszerű szín, azaz egyféle borítású alap (E) és valamilyen pajzstagolás, azaz egynél többféle borítású alap (T). Erre (az alapra) különféle mesteralakokat és címerképeket lehet helyezni, melyek így más réteget, egy következő, felső réteget alkotnak és világosan elkülönülnek az alsó rétegtől az (E, T) alaptól. A felső réteg sohasem kerülhet az alsó (a szín vagy a pajzstagolás) alá, hiszen akkor nem látszana és ez fordítva sem lehetséges. A címerhatározás alapelvének tehát azt kell tekinteni, hogy mely szerkezeti elemek tölthetik be az alap funkcióját (borítások és pajzstagolások) és melyek nem (mesteralakok és címerképek). Ezt követően pedig már világossá válik számunkra, hogy melyek a címerben található alsó és felső réteg tagjai, és erre vonatkozóan világos szabályokat hozhatunk.

A címerhatározásnál tehát lényegében az adott címer megszerkesztésének a módját kell felderítenünk és ennek alapján kell eldöntenünk, hogy a címer egyszerű vagy osztott, hogy melyik a fő címerábra. Ha pl. vesznek egy üres pajzsot, és az kiszínezik, de nem helyeznek rá semmilyen más címerábrát, a címer egyféle borítású tarpajzs lesz, az alap pedig egyben a mesteralak funkcióját is betölti, tehát az alsó és a felső réteg egymással azonos, a címer egyszerű, osztatlan marad (EGY. 1.). Ha erre az egyszínű alapra egy felső elemet (pl. pólyát vagy oroszlánt) helyeznek, elkülönül ugyan egymástól az alsó réteg (az alap) és a felső réteg (a címerábrák), de a címer ugyanúgy osztatlan marad, hiszen ezáltal még nem jön létre két külön mező (melyek külön-külön alapok is lehetnének), tehát a címer egyszerű marad (EGY. 1.). Ha az üres pajzsot tagolják, pl. egyszer (vagy többször) vágják és az így létrejövő mezőket eltérő színekkel látják el, de nem helyeznek rá semmilyen más címerábrát, csak egyetlen többféle borítású (potenciális) alappal van dolgunk, tehát az alsó és a felső réteg itt is azonos egymással (a tagolás egyszerre alap és mesteralak) és a címer egyszerű marad, hiszen nem tudhatjuk, hogy melyik (szín) a kitüntetett mező (csak akkor, ha azok valamelyikébe egy felső rétegű elemet: címerábrát helyeznek), hogy valóban két mezőről (osztott címerről) van-e szó vagy csak egy többmázú alapról (egyszerű címerről) (EGY. 2. a.). Az efféle tagolás egy (vagy több) osztóvonal által (és a mezők eltérő színezésével) jön létre. Ha most erre az osztóvonalra valamilyen címerábrát (mesteralakot, pl. pólyát vagy címerképet, pl. sast) helyeznek, amely részben vagy teljesen eltakarja az osztóvonalat (és a mezőben nincs semmilyen más címerábra), a felső elemű címerábra egyik mezőben sem lesz jelen kizárólagos módon, hanem mindkét mezőn (színen) egyszerre van jelen. Itt sincs tehát egyetlen olyan kitüntetett mező (szín) sem, amely a mező alapjának a funkciójába kerülhetne, ezért a tagolás két (vagy több) mezője egységesen lesz az adott felső elem (a pólya vagy sas) két vagy többféle borítású (T) alapja. Itt sem jön tehát létre két (vagy több) mező, melyek saját alappal rendelkezhetnének (EGY. 2. b.). Ugyanez érvényes akkor is, ha a két- vagy többféle borítású (T) tagolás a teljes pajzsot (vagy [fő] címermezőt) beborítja (pl. vágás, pólyázás, hasítás, cölöpölés, harántvágás, harántpólyázás, sakkozás, rutázás stb.), függetlenül attól, hogy a pajzsban vagy a [fő] címermezőben van-e vagy nincs-e más címerábra, hiszen itt sem tudunk kijelölni egyetlen olyan tagolást, amely önálló mezővé válhatna. Az ilyen tagolások mindig csak többféle borítású (T) alapok maradnak. (EGY. 3. d.). Amennyiben egy egyféle borítású (E) pajzsba (vagy [fő] címermezőbe) mesteralakot helyeznek, a címer szintén osztatlan marad, akkor is, ha a mesteralak egyik vagy mindegyik oldalánál van valamilyen másik címerábra(/-ák) is, hiszen a középen található mesteralak eltakarja az esetleges osztóvonalat, amely az egyféle borítású (E) alapon is létre hozhatna két (vagy több mezőt), de ezt nem tudhatjuk, hiszen az esetleges osztóvonalat nem látjuk. (EGY. 3. b.). Amennyiben egy többféle borítású (T) alapon az osztóvonalra helyezik el a mesteralakot (esetleg címerképet), az osztóvonalat (egészében vagy részben) itt sem látjuk, de az oldalainál megfigyelhető eltérő színek (borítások) nyilvánvalóvá teszik, hogy ezt a címert úgy szerkesztették (tervezték) meg, hogy a pajzsot (vagy a mezőt) (általában) középen kettéosztották (vagy kettőnél több részre osztották), majd az osztóvonalra egy, azt (egészében vagy részben) eltakaró mesteralakot (esetleg címerképet, pl. villámot) helyeztek. Ilyenkor a kettéosztott (vagy több észre osztott) pajzs (vagy mező) a fölötte található mesteralaknak a többféle (általában kétféle) borítású (T) alapját képezi, tehát világosan elkülönül egymástól az alsó réteg: a pajzstagolás, és a felső réteg: a mesteralak. Ilyenkor az alsó réteg még csak (többféle borítású) alap lesz és nem válik (egyféle borítású) két vagy több mezővé. (EGY. 3. c.). A (két vagy több, egyféle borítású) mező funkciót egy ilyen többféle borítású pajzs (vagy [fő] címermező) csak akkor szerzi meg, ha egy ilyen címerben legalább az egyik mezőben van valamilyen másik címerábra is, és ekkor a címer már osztott lesz. Egy ilyen címer megszerkesztésének a módja ugyanis másféle is lehet, mint az előző esetben: a.) vesznek egy pajzsot (vagy címermezőt) és egy (vagy több) osztóvonallal két (vagy több részre) tagolják, amivel két (vagy több) mező jön létre; b.) a tagolásokat egymástól eltérővé színezik (amelyek így még mindig képezhetnek egyetlen többféle borítású alapot is); majd c.) (legalább) az egyik tagolásra (színre) rátesznek valamilyen címerábrát, amivel a két (vagy több) tagolás pozíciója világosan elkülönül egymástól, hiszen az a tagolás (szín), amelyiken ez a címerábra találtató, ennek a címerábrának az egyféle borítású alapjává válik, azaz (ez) az alap nem lehet többé (egyetlen) többféle borítású alap, aminek következtében mezővé válik, és ezzel együtt mezővé válik a másik (és a többi) fennmaradó tagolás is, függetlenül attól, hogy azokban is van-e valamilyen címerábra vagy nincs. Mivel egy pajzsban (vagy címermezőben) nemcsak egy, hanem több mező is található, a címer osztott lesz és nem egyszerű, függetlenül attól, hogy az osztóvonal egészében vagy részben láthatatlan az azt eltakaró mesteralak (esetleg) címerkép miatt (OSZ. 4. b.). A címer osztott akkor is, ha a pajzsban vagy a [fő] címermezőben színváltó címerábra van. Az élő heraldika korában gyakran egyesítettek egymással (mechanikus módon) két vagy több címert úgy, hogy mindkét (vagy több) címert középen egyszerűen kettévágtak, majd azokat egyetlen pajzsban egy osztóvonal mentén egymás mellé helyezték, tehát tulajdonképpen egyesített, azaz osztott címert hoztak létre. A színváltó címerek ennek az eljárásnak az alfajaként is tekinthetők. Ha tehát egy címerben (vagy címermezőben) pl. egy színváltó kerék található, az úgy is értelmezhető, hogy a címerben (vagy a mezőben) két félbe vágott kereket, azaz két külön címerviselő címerét helyezték el, a következő szerkesztési móddal: a.) két olyan címert akartak egyesíteni egy pajzson, ahol mindkét címerviselő címerében kerék található, de ellentétes színezéssel; b.) mindkét címert egy középső függőleges hasítással kettévágták, majd a két címer egy-egy felét rátették a pajzsra (vagy a mezőre) (OSZ. 1.). Amennyiben egy címert (vagy mezőt) egy (vagy több) osztóvonallal két (vagy több) részre tagolnak, majd a tagolásokat eltérőre színezik és legalább az egyik tagolásra (színre) valamilyen címerábrát is rátesznek, a címer osztott lesz, hiszen világos számunkra, hogy a tagolások nem képezhetnek egyetlen többféle borítású alapot (osztatlan címert), csak külön-külön mezőket. Amennyiben pedig egy címerben több mint egy mező található, az nem egy osztatlan, hanem egy osztott címer (OSZ. 2.). Amennyiben egy címert egyszerűen csak egy (vagy több) osztóvonallal két (vagy több) részre osztanak és az összes mezőt ugyanolyan színűre festik, a címer mindig osztott lesz, függetlenül attól, hogy a mezők egyikében sincs-e címerábra, hogy a mezők legalább egyikében van címerábra, vagy a címerábra(/-ák) a mezők mindegyikére rá vannak-e helyezve (olyan módon, hogy az osztóvonal látható). Ilyenkor ugyanis többféle borítású (T) alap semmilyen körülmények között sem jöhet létre. Egy ilyen címerben alap sohasem lehet, csakis mező létezhet. Amennyiben ugyanis egy ilyen címerben nincs semmilyen címerábra, az osztóvonal csak két (vagy több) külön-külön (azonos, tehát nem E vagy T borítású) mezőt választhat el egymástól, és sohasem hozhat létre többféle borítású (T) alapot, csakis egyféle borítású mezőket. És amennyiben egy ilyen címer legalább egyik mezőjében van valamilyen címerábra, az a mező egyben alappá is válik, vagyis nyilvánvaló, hogy a címerben egynél több alap, azaz mezők találhatók, azaz a címer osztott. Amennyiben pedig a címerábra (mesteralak vagy címerkép) az osztóvonal fölött van, de olyan módon, hogy az (nagy)részben látható (ha egyáltalán nem látnánk EGY. 3. b. címerről lenne szó), azt ebben az esetben is meg tudjuk állapítani, hogy két (vagy több) egyféle borítású mezőről és nem egyetlen többféle borítású alapról van szó. (OSZ. 3. a-b.). (Ezen megfontolások egyúttal az összes címer színezetlen változatai számára is irányadók.) Néha olyan címerekkel is találkozhatunk, melyek a mezők azonos színe és az címerábrák (mesteralakok) helyzete folytán EGY. 3. b. címernek tűnhetnek, de logikailag kikövetkeztethető, hogy két vagy több címert egyesítettek egyetlen pajzson. Ilyen pl. a Habsburg-Lotharingiai család címere, ahol az egyféle borítású (arany) alapon középen egy vörös cölöp látható, a közepén ezüst telekkel (Ausztria), jobbra koronás vörös oroszlán (Habsburgok), balra vörös harántpólyán három ezüst alerion (Lotharingia) (OSZ. 4. a.). Amennyiben egy címerben boglárpajzs vagy bármilyen helyzetben bármilyen más kispajzs található, a címer szintén osztott, hiszen egy ilyen címert legalább két külön címerből állítottak össze. (OSZ. 5.). Kivételt képeznek az olyan címerek, ahol ezen a kisebb pajzsokon nincs semmilyen címerábra, amely azok tulajdonosát jelölhetné. Ilyenkor a kisebb pajzs nem alkot külön címert, hanem egyszerűen csak egy pajzs címerkép, melyet a tárgyak és ezen belül a fegyverek között tartunk nyilván. Ilyenek pl. a művészcímer kisebb díszítetlen pajzsai. Végül pedig szintén osztottak azon címerek, melyeket két vagy több külön pajzs egymás mellé, fölé, alá stb. helyezésével hoztak létre, hiszen itt is legalább két címert kapcsolnak össze egymással, de nem egyetlen pajzson, hanem külön-külön pajzsokon. Ennek egyik leggyakoribb példája a házassági címerek (OSZ. 6.).

A címerek megszerkesztésének és a szerkezeti elemek elrendezésének (lényegében) csak a fent felsorolt esetei lehetségesek. Ezen szabályok tehát mind olyanok, amelyek világos módon lehetővé teszik bármilyen bonyolultsági fokú címer egyértelmű klasszifikációját, és ezáltal elhelyezést a megfelelő határozói kulcsban.

A címerhatározás (és -rendszerezés) sarokköve tehát a címertani szakterminológián alapuló koherens rendszer, mely a címerelemek belső törvényszerűségeit olyan módon alkalmazza, hogy azok explicit módon azonosak minden tetszőleges címercsoport esetén. Olyan rendszerre van tehát szükség, melybe minden címer könnyen besorolható, s melyből minden címer könnyen kikereshető. Ahhoz, hogy a címereket meg tudjuk határozni, elsőként a klasszifikáció kérdésével kell foglalkoznunk, ismernünk kell a címertani szakterminológiát, szabályokat kell alkotnunk, hogy a címerek tömegében tájékozódni tudjunk és nagyfokú differenciációt érjünk el.

Ebbe az irányba az első lépést a középkor végének heraldikusai tették meg. Ez még akkor is igaz, ha -- mint láttuk -- lényegében csak a címergyakorlat elméletéhez járultak hozzá. A legelső ilyen ismert elméleti heraldikus 1350 körül az olasz Bartolo de Sassoferrato volt. Őt követte 1465-ben Clément Prinsault Traité du blason című műve, mely a ma is használt szakterminológia egyik forrása. A francia heraldika előnyét ezzel évszázadokra megalapozta. A német és a francia címerelmélet egyesítésére tett kísérletet 1529-ben Bartholomäus Cassaneus Catalogus gloriae mundi című könyvében, mely megújította a német címerleírási rendszert. Cyriacus Spangenberg Adelsspiegel (Schmalkalden, 1595.) című műve először foglalkozott a címerpajzsok kategóriáival és számos szakkifejezést vezetett be a német heraldikába. Az első rendszeres címertant Silvester Petra Sancta írta 1638-ban. Úgy vélte, hogy csak a címerek minden egyes szubsztrátumának tudományos vizsgálatával érthető meg a heraldika lényege, mely elengedhetetlen előfeltétele az egységes szakterminológia, valamint a címerszabályok kifejlesztésének, a címerek osztályozásának.

Hasonló irányt követett Georg Philipp Harsdörffer, az első rendszeres német címertan (Gesprächsspiele, Nürnberg 1634.) írója és Theodor Höpingk, aki a címerábrák osztályozását, az egységes klasszifikációt, a heraldikai szabályok és szakkifejezések pontos megalkotását elsőrendű címerosztályozási feladatnak tartotta.

Új utat tört Franciaországban P. Claude Ménestrier, aki jelentős hatást gyakorolt Philipp Jacob Spenerre, a modern német heraldika úttörőjére. Ennek nyomán Spener szakított a címerek szimbolikus magyarázatával és a vizsgálatba bevonta a történeti módszert. Művében (Insignium theoria. Frankfurt am main, 1690.) új tudományos címerleírási rendszert fejlesztett ki, egységesítette a szakterminológiát, először dolgozott ki egységes címertani rendszert. Foglalkozott a pajzs felosztásával, összetételével, rendszerezte a címerábrákat, stb.

Spener azonban egy jó évszázadig nem talált követőkre. A 18. században egy új irányzat jelent meg Németországban. Ennek egyik úttörője az erdélyi szász családból származó Martin Schmeitzel volt. Johann Christoph Gattererrel együtt ő volt az első, aki geometriai alapon vizsgálta a címerek szerkezetét. Ez utóbbi 1791-ben addig ismeretlen gyakorlati heraldikával lépett fel (Praktische Heraldik. Nürnberg, 1791.). Először tett kísérletet a címerek szisztematikus csoportosítására. Nézete szerint csak a címerábrák geometriai-matematikai alapjainak ismerete által hatolhatunk le a címertan mélyrétegéig. Ezzel megalapozta a modern empirikus címerelméletet.

A 19. század közepén Németországban egy újabb címertani irányzat jött létre. Von Ledebur báró az összehasonlító heraldika megalapítója volt, mely kimutatja a divatok és újítások hatását, s ezek jelenségeinek összefüggését. Hefner a gyakorlati heraldika keretén belül foglalkozott a historizálás és a címerkritika kérdéseivel. Mivel azonban az említett diszciplínák a címergyakorlat tárgykörébe tartoznak, az új irányzat sem nevezhető célirányos empirikus iskolának, a benne rejlő lehetőségeket nem használta ki teljesen, mivel fel sem vetődött egy ilyen kutatási irány lehetősége.

A címerhatározás szerkezeti elvei

A címerhatározás (a szerkezeti heraldika) a fentiek fényében tehát elsősorban taxonómiai feladat. Olyan rendszertani elv kidolgozásának kérdése, mely alkalmas a címerek azonos jegyek szerinti rendszerezésére és meghatározására. A feladat nagy mértékben a címerleírással függ össze, bár néhány módszertani elvben attól el kell térnünk.

Ahhoz, hogy a címereket meg tudjuk határozni, először rendszereznünk kell azokat, ismernünk kell a címertani szakterminológiát, szabályokat kell alkotnunk, hogy a címerek birodalmában tájékozódni tudjunk és nagyfokú differenciációt érjünk el. Ezen szabályok fogják azt eredményezni, hogy a meghatározási folyamat végén a keresett címer egy kisszámú pajzsot tartalmazó csoportból könnyen kiválasztható lesz. Az osztott címerek rendszertani csoportjai kevesebb címert fognak tartalmazni, mert a nagyobb bonyolultsági fok többféle rendszerezési kategória létrehozását teszi lehetővé.

A címerhatározás alapelve azon a Gatterer által tett (Abriss der Heraldik. Göttingen, 1774.) futólagos megjegyzésen alapul, mely szerint a címerpajzson háromféle dolog fordulhat elő: mázak, tagolások és mesteralakok. (14. l.: "Ja den Wappenschilden kommen, vermöge der Erfahrung, dreyerley Dinge vor, die Tincturen, Sectionen und Figuren".) Ehhez hasonló rendszert követ Spener is, mert könyvében külön fejezetet szentel a színeknek, a pajzs felosztásának, valamint a mesteralakok és a címerképek rendszerezésének.

A 19. századig a német tudományos heraldikában még különbséget tettek tagolás (Section) és mesteralak (Heroldsfigur) közt, az élő heraldika azonban ezeket még egyaránt mesteralaknak tekintette. (Mi a klasszifikációs rendszerben a pajzstagolásokat és a mesteralakokat újra élesen el fogjuk egymástól választani.) Gatterer megállapítását ezért úgy módosíthatjuk, hogy a pajzson előforduló három "dolog" (klasszifikációs kategória) a mázak (borítások), a mezők és címerábrák objektumkészlete. Ezek morfológiai jegyeit különféle egyenes és görbe vonalak váltakozó használata eredményezi. (12. l.: "Die ganze Theorie der Wappen, und insonderheit des Wappenschildes, gründet sich, vermöge der Erfahrung fürnehmlich auf die Veränderungen, welche der Gebrauch der geraden und krummen Linien verursacht".)

Hogy ezt miként kell érteni, a következőket tudjuk meg: "Eine jede gerade Linie an sich, geht, wie in der Mathematik, also auch in der Heraldik, an kürzesten Weg: es gibt aber in der Heraldik auch zusammengesezte gerade Linien, z. E. eine gerade Linie, die aus etlichen kleinen queren und senkrechten Linien, oder aus etlichen rechten und rechten und linken Schräglinien zusammen gesezt ist. Solche zusammengesezte gerade Linien laufen, wie die krummen Linien, mit allerley Umschweifen durch den Schild, und gehen also nicht den kürzesten Weg: sie können aber um deswillen nicht krumme Linien genannt werden, denn sie besteht aus mehreren kleinen geraden Linien". (12-13.l.) Az egyenes és görbe vonalak -- a konkrét szín-alakzat kölcsönhatások révén -- a határolóvonalak (Rand- oder Grenzlinien) és az osztóvonalak (Theilungslinien) idézik elő szabályosan a már említett morfológiai alakzatokat (mezők, mesteralakok).

A tagolások terminológiáját Gatterer még egy kifejezéssel (Durchschnitte) komplikálja (ezeknél a mezők azáltal keletkeznek, hogy legalább két osztóvonal metszi egymást, mint pl. a négyelésnél, illetve több, mint a hatodolásnál stb.), mikor hasonlóképp fejti ki a rendszerét: "Daß die Durchschnitte und Sectiones, ebenfals Figuren zu nennen, lernen wir aus Euclide Elem. Lib 1 da er spricht: Figura est, quae sub uno vel pluribus terminis continetur. (a) Denn in Geometria heist man eine Figur (was von gewissen Linien) als Ränden (eingeschlossen ist) dahero haben wir figuras circulares, conicas, triangulares u.s.w. Also verstehet man hiedurch, wenn ein Schild durch eine Linie (b), ein oder mehrmal seciret ist, und die exsectione entstehende spatia, diverser Farbe sind. (b) Hiebey ist der grobe Fehler (der meisten Heraldischen Bücher zu mercken) welche das fundament der Sectionum, nicht in denen lineis, quibus scuta secantur, suchen (sondern in denen spatiis, welche ex sectionibus entstehe (...) die sectiones offt auch per lineas curvas ^(h) erscheinen, welche sodann von der äusserlichen Gestalt, die ex ductu lineae entstehet, ihre eigene Benennung bekommen... (h) Was eine krumme Linie sey, ist bekannt, nemlich, wenn der ductus lineae per ambages geschehen..." (127-130. l.)

Gatterer úgy vélte, hogy az osztóvonalak használata, valamint a mázak és a tagolások kölcsönös logikai pozíciója előidézi (verursacht) és megadja a rendszer értelmét, azt, hogy egy vonal által határolt alakzat az adott címertani helyzetben (szín-alakzat viszonyban) milyen néven szerepel az egyik, a másik stb. esetben.

A címerek egyik fontos megkülönböztető jegye a színbeli eltérés. Ha ugyanis a pajzson a három említett dolog (máz, mező, címerábra) együtteséből valamelyik elem (esetünkben a szín) hiányzik, az ábrák (vonalak) által "előidézett" rendszer értelme is gyökeresen megváltozhat. (Megeshet például, hogy egy címer színezett változatát a címerhatározás szabályai szerint osztottnak fogjuk találni, a színezetlen változatát viszont osztottnak, vagy fordítva.) Ezért a determináció és a klasszifikáció első lépéseként a címertani szakterminológiát kell ismernünk. Ez a heraldika címszó és a Heraldikai lexikon által érhető el.

A címerhatározás szabályait összegezve lásd egy külön lapon.

A címerhatározás szabályai

               →Tovább

Címerhatározás

               →Tovább

Lásd még

Heraldikai lexikon
Axiomatikus heraldika