F3D Skyknight
A Douglas F3D Skyknight (később F–10 Skyknight) egy amerikai gyártmányú kéthajtóműves, középszárnyas sugárhajtóműves vadászrepülőgép volt, melyet a kaliforniai El Segundo-beli Douglas Aircraft Company gyártott. Az F3D hajófedélzeti, minden időjárási körülmények között bevethető repülőgép, melyet a United States Navy és a United States Marine Corps rendszeresített. A koreai háború során nem szerzett magának akkora hírnevet, mint a North American F–86 Sabre, habár elért néhány légigyőzelmet szovjet építésű MiG–15 vadászrepülőgépek ellen, míg az ellenséges légierő egyetlen darabot lőtt le ebből a típusból egy kínai MiG–15-tel 1953. május 29-én éjjel.[1] A vietnámi háborúban az EA–6A Intruder és az EA–6B Prowler megjelenése előtt elektronikai harcászati repülőgépként még szolgálatban állt. A repülőgépet néha nemhivatalosan „Skynight”-nak is hívták a második „k” betű elhagyásával.
| F3D Skyknight | |
 | |
| EF–10B Skyknight | |
| Funkció | vadászrepülőgép |
| Gyártó | Douglas Aircraft Company |
| Tervező | Ed Heinemann |
| Gyártási darabszám | 265 |
| Fő üzemeltetők | United States Navy, United States Marine Corps |
| Személyzet | 2 fő |
| Első felszállás | 1948. március 23. |
| Szolgálatba állítás | 1951. |
| Szolgálatból kivonva | 1970 |
| Háromnézeti rajz | |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz F3D Skyknight témájú médiaállományokat. | |
Tervezés és fejlesztés
szerkesztésAz F3D-t nem szánták tipikus fürge és mozgékony vadászgépnek, inkább az éjszakai vadász szerepkört szánták neki, ezért ellátták erős radarrendszerrel és egy másodpilótával is. Eredete visszavezethető 1945-be, amikor a U.S. Navy kihirdette igényét egy sugárhajtóműves, radarral ellátott, hajófedélzeti éjszakai vadászrepülőgépre. A Douglas csapat Ed Heinemann vezetésével megtervezett egy gépet az akkori testes elfogó radarrendszer köré, egymás mellett elhelyezett pilótafülkékkel a pilóta és a radarkezelő számára.[2] Eredményképpen egy széles, mély és tágas törzssel rendelkező repülőgépet kaptak. Katapultülések helyett egy menekülőcsatornát használtak, hasonlóan az A–3 Skywarrioron használthoz.[2]
A meghajtást két Westinghouse J34 sugárhajtómű biztosította, melyeket az akkoriban szabványos egyenes szárnyak tövében helyeztek el. Mivel a gépet éjszakai vadásznak szánták, nem volt követelmény a mozgékonyság, mint a kisebb nappali vadászgépek esetében, inkább egy stabil platformot akartak a radarrendszernek és a négy 20 milliméteres gépágyúnak, melyeket a repülőgéptörzs alsó részébe építettek. 1946. április 3-án az US Navy megbízta a Douglast három XF3D–1 prototípus építésével. (A vesztes Grumman tervezetből később az F9F Panther-t fejlesztették ki).
Az F3D–1 típusba a Westinghouse AN/APQ–35 típusú radarrendszert építették. Az AN/APQ–35 három különböző radar kombinációja, mindegyik más funkcióval rendelkezik: egy AN/APS–21 keresőradar, egy AN/APG–26 tűzvezetőradar, mindkettőt az orrba építették, és egy AN/APS–28 farokba épített figyelmeztető radar.[3]
Az XF3D–1 első felszállására 1948. március 23-án került sor.[4] 28 darab F3D–1 gyártásának megrendelésére nem sokkal később, 1948 júniusában került sor. Az F3D–1 típust az F3D–2 követte, melyre a megrendelést 1949 augusztusában adták le. Az F3D–2 típusba két Westinghouse J46 hajtóművet szándékoztak szerelni. A J46 fejlesztési problémái miatt viszont az F3D–2-be végül J34–WE–36 hajtóműveket helyeztek. Az F3D–2-be egy továbbfejlesztett Westinghouse AN/APQ–36-os radarrendszert építettek. Összesen 237 darab F3D–2 készült a gyártás 1952. március 23-i leállítása előtt. Egy nagyobb teljesítményű F3D–3 verziót is terveztek nyilazott szárnyakkal és J46-os hajtóművekkel, de a tervezetet törölték a problémás J46 hajtómű programjának leállítása miatt.
Alkalmazás
szerkesztés
A néhány legyártott F3D–1 változatot főleg az F3D pilóták kiképzésére használták, harci alkalmazásra nem kerültek. Az F3D–2 változatot intenzíven használták a koreai háború alatt, melynek során több repülőgépet lőttek le ezzel a típussal, mint a Navy vagy a Marine Corps más vadászgépeivel. Eredetileg bombázók lelövésére tervezték a repülőgépeket, a háborúban feketére festették őket és az amerikai légierő B–29 Superfortress bombázóit kísérték éjszakai bombatámadások során. Emellett éjszakai elfogóvadászként is alkalmazták. A háború végére az F–86 Sabre vadászgép a MiG-sétány felett aratott légigyőzelmei miatt szerzett magának hírnevet, a Skyknight vadászgépek is lelőttek hat ellenséges repülőgépet (egy Po–2, egy Jak–15 és négy MiG–15).[5] Ebben az időben, 1953. július 2-án lőtték le az egyik F3D-t, melynek pilótája Bob Bick hadnagy, társa Linton Smith törzszászlós volt. Az első légigyőzelmet 1952. november 3-án szerezte Villiam T. Stratton százados és radarkezelője, Hans C. Hoglind főtörzsőrmester. A Skyknight nem rendelkezett a MiG–15 nyilazott szárnyaival és magas szubszonikus teljesítményével, viszont fedélzeti radarjai segítségével önmaga kereshette meg és lőhette ki az ellenséges vadászokat, míg a MiG–15 vadászgépet csak földi telepítésű radarrendszerrel irányíthatták a nagy B–29 formációk közelébe.
A koreai háborút követő években az F3D vadászgépet sokkal hatékonyabb típusokkal cserélték le, melyeket jobb radarokkal láttak el. Viszont az F3D pályafutása itt még nem ért véget; stabilitása és tágas géptörzse alkalmassá tette más feladatkörök betöltésére. Az 1950-es évek alatt az F3D-t (az F3D–1M és F3D–2M jelölések alatt) felhasználták számos levegő-levegő rakétarendszer fejlesztéséhez, beleértve a Sparrow I, II, III és a Meteor rakétákat.
1954-ben az F3D–2M volt az első haditengerészeti sugárhajtóműves repülőgép, melyet egy olyan légiharc-rakétával szereltek fel, amelyet harci küldetésekben is bevethettek: a Sparrow I,[6] egy minden időjárási körülmény között, éjjel/nappal bevethető rakéta volt, amely vezetősugaras irányítású, a legénység irányíthatja a rakétát repülés közben is. Mindössze 28 repülőgépet (12 darab F3D–1M[7] és 16 darab F3D–2M[8]) alakítottak át a rakéta használatához.
Az 1950-es évek végén néhány tengerészgyalogos F3D–2 repülőgépet átalakítottak az elektronikai harcászati feladatkörre, majd az F3D–2Q (később EF–10B) jelöléssel látták el. Néhány repülőgépet kiképzőgéppé alakítottak, és F3D–2T jelöléssel állítottak szolgálatba.
A Skyknightok üzemeltetése folytatódott az 1960-as években is sirályfehér színben, mikor kortársaikat már rég kivonták a hadrendből. 1962-ben, mikor a US Navy és a US Air Force megváltoztatta jelölési rendszerét, az F3D–1 új jelölése az F–10A, az F3D–2 jelölése pedig az F–10B lett. A Skyknight volt az egyetlen, koreai háborúban harcoló vadászrepülőgép-típus, amelyet Vietnámban is bevetettek (a Douglas A–1 Skyraider csatarepülőgéppel együtt). Az EF–10B-t a vietnámi háborúban elektronikai hadviselésre használták, egészen 1969-ig. A US Marine Corps 1970-ben selejtezte utolsó EF–10B gépeit. Néhány repülőgépet azonban tesztelési célokkal egészen az 1980-as évekig repültek.
Mikor a US Navy 1959-ben benyújtotta igényét egy flottányi rakétás vadászgépre, a Douglas az F6D Missileer-t ajánlotta, amely lényegében egy továbbfejlesztett és felnagyított F3D volt, amely képes az AAM–N–10 Eagle nagyhatótávolságú rakéta hordozására, sok üzemanyagot hordozhat, személyzete két főből áll és sokáig a levegőben maradhat. Mivel koncepciója még mindig az egyenes szárnyakra alapozott a szuperszonikus repülőgépek korában, hamar le is állították a programot.[9][10] Fegyverrendszerét azonban fel akarták használni a szuperszonikus, állítható szárnynyilazású General Dynamics-Grumman F–111B-nél, amely a Navy kétüléses sugárhajtású gépe volt. Az USAF változata csapásmérő vadászbombázóként szolgált, de a USN változatot, mint flotta légvédelmi vadászgépet törölték, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy teljesítménye nem felel meg az elfogóvadász feladatkörnek. Az AWG–9/Phoenix és TF30 sugárhajtómű azonban szolgálatba állt az F–111B utódjában, az állítható szárnynyilazású Grumman F–14 Tomcat-ben.
A szokatlan, pocakos formája miatt az F3D-t „Willie the Whale” (Willie, a bálna) becenévvel látták el.[11] Másik beceneve „Drut” volt, ennek jelentése ismeretlen.[12][13]
Változatok
szerkesztés- XF3D–1 - Prototípus, három darab készült.
- F3D–1 Skyknight - Kétüléses, minden időjárási körülmény között üzemeltethető, nappali vagy éjszakai vadászgép, meghajtásáról két darab Westinghouse J34–WE–32 sugárhajtómű gondoskodott, 28 darab készült.
- F3D–1M Skyknight - 12 darab F3D–1-est alakítottak át rakétafegyverzetű tesztrepülővé. Az AIM–7 Sparrow légiharc-rakéta fejlesztésénél használták őket.
- F3D–2 Skyknight - Továbbfejlesztett változat, melyet két darab Westinghouse J34–WE–36 vagy J34–WE–36A sugárhajtómű hajtott, felszerelték robotpilótával és egy Westinghouse AN/APQ–36 radarral, 237 darab készült.
- F3D–2B Skyknight - 1952-ben egy darab F3D–1-est speciális fegyverzettesztre használtak.
- F3D–2M Skyknight - 16 darab F3D–2-est átalakítottak rakétafegyverzetű repülővé. AIM–7 Sparrow légiharcrakétákkal voltak felszerelve.
- F3D–2Q Skyknight - 35 darab F3D–2-est alakítottak át oktató éjszakai vadászgéppé.
- F3D–2T Skyknight - Öt darab F3D–2-est alakítottak át oktató éjszakai vadászgéppé.
- F3D–2T2 - 55 darab F3D–2-est radarkezelő kiképzésre és elektronikai harcászati repülőgépként használtak.
- F3D–3 Skyknight - Törölt tervezet, továbbfejlesztett, nyilazott szárnyú változatnak szánták.
- F–10A Skyknight - Az F3D–1 1962-es újrajelölése.
- F–10B Skyknight - Az F3D–2 1962-es újrajelölése.
- EF–10B Skyknight - Az F3D–2Q 1962-es újrajelölése.
- MF–10A Skyknight - Az F3D–1M 1962-es újrajelölése.
- MF–10B Skyknight - Az F3D–2M 1962-es újrajelölése.
- TF–10B Skyknight - Az F3D–2T2 1962-es újrajelölése.
Üzemeltetők
szerkesztés
Kiállított példányok
szerkesztésF3D–2
- 124629 - Pima Air and Space Museum, Tucson, Arizona.[15]
- 125807 - Combat Air Museum, Topeka (Kansas).[16]
- 125870, (127039 jelöléssel), - Vietnámi háborús emlékmű a lakewood-i Del Valle Parkban, Kalifornia. Az 1960-1970-es évekre jellemző szürke és fehér színre van festve.[17]
F3D–2Q
- 124620 - Quonset Air Museum, Quonset Point, Rhode Island.[19]
F3D–2T
- 127074 - Empire State Aerosciences Museum, Schenectady-hoz közel, New York.[22]
Műszaki adatok (F3D–2)
szerkesztésGeometriai méretek és tömegadatok
szerkesztés- Hossz: 13,85 m
- Fesztávolság: 15,24 m
- Magasság: 4,90 m
- Szárnyfelület: 37 m²
- Üres tömeg: 6813 kg
- Feltöltött tömeg: 9715 kg
- Maximális felszállótömeg: 12 151 kg
Hajtóművek
szerkesztés- Hajtóművek száma: 2 darab
- Típusa: Westinghouse J34–WE–36 gázturbinás sugárhajtómű
- Maximális tolóerő: egyenként 15 kN
Repülési adatok
szerkesztés- Legnagyobb sebesség: 852 km/h
- Utazósebesség: 731 km/h
- Átesési sebesség: 149 km/h
- Hatótávolság: 2212 km
- Szolgálati csúcsmagasság: 11 200 m
- Emelkedőképesség: 15,1 m/s
- Szárny felületi terhelése: 383 kg/m²
- Tolóerő–tömeg-arány: 0,32
Fegyverzet
szerkesztés- 4 darab 20 mm-es Hispano-Suiza HS.404 gépágyú, fegyverenként 200 darabos lőszerjavadalmazással
- 4 darab AIM–7 Sparrow légiharc-rakéta
- 2 darab 900 kg-os légibomba
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Zhang 2002, 194–195. old.
- ↑ a b Donald 1997, 365. old.
- ↑ Badrocke 1993, 41, 44–45. old.
- ↑ The Illustrated Encyclopedia of Aircraft 1985, 1559. old.
- ↑ Grossnick 1997, 768. old.
- ↑ "Guided Missiles Ride Navy Jet." Popular Mechanics, November 1954, 116. old.
- ↑ Swanborough and Bowers 1976, 183. old.
- ↑ Swanborough and Bowers 1976, 182. old.
- ↑ Badrocke 1993, 47. old.
- ↑ Francillon 1979, 717. old.
- ↑ "Douglas Sknight." Archiválva 2008. május 11-i dátummal a Wayback Machine-ben Boeing history. Hozzáférés ideje: 2010. augusztus 23.
- ↑ Goebel, Greg. "Douglas F3D Skyknight." Archiválva 2009. június 13-i dátummal a Wayback Machine-ben vectorsite.net. Hozzáférés ideje:: 25 2010.
- ↑ "Naval Aviation Humor." Archiválva 2011. június 10-i dátummal a Wayback Machine-ben bluejacket.com. Hozzáférés ideje: 2010. július 25.
- ↑ "F3D Skyknight/124598." Archiválva 2013. augusztus 28-i dátummal a Wayback Machine-ben National Naval Aviation Museum. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
- ↑ "F3D Skyknight/124629." Archiválva 2010. november 28-i dátummal a Wayback Machine-ben Pima Air & Space Museum. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
- ↑ "F3D Skyknight/125807." Combat Air Museum. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
- ↑ "F3D Skyknight/125870." Warbirds Resource Group. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
- ↑ "F3D Skyknight/124618." Archiválva 2013. szeptember 28-i dátummal a Wayback Machine-ben Aero Web. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
- ↑ "F3D Skyknight/124620." Archiválva 2013. május 17-i dátummal a Wayback Machine-ben Quonset Air Museum. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
- ↑ "F3D Skyknight/124630." Archiválva 2012. november 6-i dátummal a Wayback Machine-ben Flying Leatherneck Aviation Museum. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
- ↑ "F3D Skyknight/125850." Archiválva 2014. február 3-i dátummal a Wayback Machine-ben Aero Web. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
- ↑ "F3D Skyknight/127074." Archiválva 2012. szeptember 27-i dátummal a Wayback Machine-ben USS Intrepid Museum. Hozzáférés ideje: 2011. július 21.
Források
szerkesztés- Andrade, John M. U.S. Military Aircraft Designations and Serials since 1909. Earl Shilton, Leicester, UK: Midland Counties Publications, 1979, ISBN 0-904597-22-9.
- Badrocke, Mike. "Electronic Warrior". Air Enthusiast, Fifty-one, August to October 1993, pp. 41–48. Stamford, UK: Key Publishing. ISSN 0143-5450.
- Donald, David, ed. The Encyclopedia of World Aircraft. London: Aerospace Publishing, 1997. ISBN 1-85605-375-X.
- Francillon, René. McDonnell Douglas Aircraft Since 1920. London: Putnam, 1979. ISBN 0-370-00050-1.
- Grossnick, Roy A. and William J. Armstrong. United States Naval , Aviation, 1910–1995. Annapolis, Maryland: Naval Historical Center, 1997. ISBN 0-16-049124-X.
- Heinemann, Edward H. and Rosario Rausa. Ed Heinemann: Combat Aircraft Designer. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press, 1980. ISBN 0-87021-797-6.
- The Illustrated Encyclopedia of Aircraft (Part Work 1982-1985). London: Orbis Publishing, 1985.
- Jones, Lloyd. U.S. Fighters: Army-Air Force 1925 to 1980s. Fallbrook, California: Aero Publishers, 1975. ISBN 0-8168-9200-8.
- Jones, Lloyd. U.S. Naval Fighters: 1922 to 1980s. Fallbrook, California: Aero Publishers, 1977. ISBN 0-8168-9254-7.
- Swanborough, Gordon and Peter M. Bowers. United States Navy Aircraft since 1911. London: Putnam, Second edition, 1976. ISBN 0-370-10054-9.
Fordítás
szerkesztés- Ez a szócikk részben vagy egészben a Douglas F3D Skyknight című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
