Koszovó történelme
Koszovó területén az albánok ősének tekintett illír, illetve trák törzsek telepedtek le, a terület később a Római Birodalom része lett. Az nem teljesen egyértelmű, hogy a tartomány Moesia provincia része lett, vagy felosztásra került Dalmatia és Moesia között.[1] A Római Birodalom felbomlása után a terület a Kelet-Római Birodalomhoz került. A terület idővel többször gazdát cserélt, míg a 12. században szerb uralom alá nem került. A Nemanja dinasztia uralkodása alatt a terület a szerb birodalom középpontja lett (Prizren volt az egyik központja), a területen létesült szerb ortodox kolostorok közül több az UNESCO világörökség részét képezik.[2]
Rigómezei csata
szerkesztés
A szerbek történelmének meghatározó pontja volt a Koszovó területén, Rigómezőn 1389-ben folyt csata. A csatában Lázár fejedelem és az Oszmán Birodalom szultánja, I. Murád között a szerbek súlyos vereséget szenvedtek. Ez a csata az amely leginkább befolyásolta a tartományhoz fűzött mitikus viszonyát a szerb népnek, melyhez hozzájárul Lázár legendája is.
A legenda szerint egy angyal látogatta meg Lázárt a csata előestéjén, és választás elé állította. Választhatta a földi királyságot, amely velejárójaként elsöprő győzelmet arathat a csatában és a királysága biztosítva lesz egész életére, vagy a mennyei királyságot, mely esetben a hadseregét elsöprik a török hadak, és Lázár király maga mártírhalált hal, és a földi királysága a kihalás útjára kerül, de Lázár királynak különleges helye lesz Isten királyságában. A legenda szerint Lázár Isten királyságát választotta, melynek következtében meghalt a csatában és birodalma is letűnt.
A szerbek szerint az, hogy Lázár az „örök királyságot” választotta, biztosítja a szerbek számára az örökös jogot Koszovóra, mert a terület ezzel a választással szakralizálódott, Koszovó a „szerb mennyei királyság.”[3] A terület elvesztését egyesek Krisztus keresztre feszítéséhez, míg 1912-es visszafoglalását feltámadásához hasonlítják.[4]
A csatában életét vesztette maga Murád szultán is, utódjának, I. Bajazidnek hatalma megszilárdítása érdekében vissza kellett térnie Törökországba.
Második rigómezei csata
szerkesztésA második rigómezei csata (gyakran csak rigómezei csata) 1448. október 17-20-án II. Murád és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott. A csata Hunyadi János Oszmán Birodalom elleni hadjáratainak egyik gyászos állomása volt.
Hunyadi a Balkán nyugati szélén felkelő albánok vezérével Szkander béggel szövetségben indította támadó hadjáratát, kb. 25 000 fős seregével. A szerbek vezére, Brankovics György azonban tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök még az albánokkal való egyesülés előtt döntő csatára kényszerítették a magyar sereget. A két napig tartó csata végül Hunyadi János rigómezei vereségével végződött. A csatában kb. 15 ezer magyar katona esett el, a törökök részéről a veszteség még ennél is nagyobb volt. Amikor Hunyadi János látta, hogy a csata már elveszett, csapatával visszavonult. A visszamaradt német és cseh lovagokat a havasalföldiek elárulták és kb 4000, mások szerint 8000-en is átálltak a törökökhöz. Miután a keresztes lovagokat a törökök lemészárolták, a török szultán "hálából" a havasalföldieket is megölette. Előtte azonban visszaadatta nekik fegyvereiket, hogy ne mondja senki, hogy fegyverteleneket öletett meg. Az ütközet után ráadásul a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics György elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépésére nem adta ki II. Murád szultánnak.
Oszmán Birodalom
szerkesztés
A rigómezei csata után Szerbia eljelentéktelenedett, majd a 15. században, 1459-ben török uralom alá került Szerbia egész területe, így Koszovó is.[5] A török uralmat iszlamizáció követte. A török hódítás következtében sok keresztény szerb északra vagy nyugatra vándorolt, illetve sokan áttértek a muzulmán hitre, így az etnikai egyensúly kezdett eltolódni az albánok felé.[2] Az 1683-1699-es osztrák-török háború során az osztrák erők bevonultak a területre, ahol a szerbek által nyújtott támogatás ellenére 1699-ben vereséget szenvedtek és a szerbek újabb hulláma vándorolt ki a visszavonuló csapatokat követve. Az előrenyomuló török csapatok sikertelenül ostromolták meg Bécset, és ez lett az a háború, amely a török számára a „vég kezdetét” jelentette Európában, bár Koszovóban még két évszázadon keresztül fennmaradt uralmuk.[6]
1766-ban felszámolták a peći, más néven ipeki patriarchátust,[2] mely a török uralom idején a szerb öntudat és összetartozás legfontosabb fenntartójának számított.[7]
A szerb történelem-felfogás szerint az albánok segítették a török hatalomátvételt, cserébe azért, hogy az elmenekült szerbek földjére költözhessenek és kihasználhassák a helyben maradtakat. Ezzel ellentétben az albánok úgy tartják, hogy őseik már jóval a szerbek előtt a tartomány területén éltek és az oldalukon harcoltak a Rigómezei csatában.[4]
Azt több történész is kiemeli, hogy a török uralom alatt az albánok vezető tisztségeket töltöttek be a helyi közigazgatásban.
Szerbia az 1800-as években visszanyerte de facto függetlenségét, és 1878-ban a Berlini Egyezménnyel államiságát is. Szintén a 19. századhoz köthető a koszovói vilajet megszervezése az Oszmán Birodalmon belül, ekkortól számít Koszovó önálló közigazgatási egységnek.[8]
Az Oszmán Birodalom végleges összeomlása előtt a 20. század elején szerb, bolgár és macedón csapatok kiűzték a törököket a Balkánról.[6]
Jugoszlávián belül
szerkesztésA tartomány 1912-ben került vissza Szerbiához, és ugyanebben az évben alakult meg a független Albánia is. Jugoszláviában (illetve korábbi nevén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban) az 1920-as és ’30-as években több kísérlet volt arra, hogy szerbeket telepítsenek le a régióban, ezek a kísérletek azonban az ott élő albánok ellenállásába ütköztek, akik ekkor már egyértelműen többségben voltak a tartományban,[8] ráadásul a beolvasztásnak ellenálló fegyveres szabadcsapatok ellenállását csak 1924-re sikerült felszámolni.[9]
A második világháborúban 1941. április 17-e után, Jugoszlávia kapitulálása után Koszovó területe három államhoz került, az északi rész német ellenőrzés alá került, míg egy keleti rész Bulgáriához, míg a területek nagy része olasz fennhatóság alá került és egyesült Albániával. Az olaszok háborúból való kilépése után a terület Németország ellenőrzése alá került. 1943 szeptemberében a jugoszláviai albánok küldöttei kimondták egyesülésüket Albániával. A területet 1945 februárjára sikerült visszafoglalniuk a szerb partizánoknak, akiknek még hónapokig albán utóvédharcokkal kellett számolniuk.[9]
Az 1945-ben az elfogadott alkotmány 6 köztársaságot határozott meg Jugoszlávián belül, és külön Szerbián belül Vajdaságot mint autonóm tartományt, és Kosovo i Metohija-t mint autonóm körzetet.[9] Az albánok elnyomása továbbra is folytatódott a szerb részről. Az autonóm státusz az albánok nemzeti státuszának elismerése volt és csak a közigazgatás decentralizációját tartalmazta. Később, 1963-ban Kosovo i Metohija is megkapta az autonóm tartomány státuszt.[9]
Az 1960-as évek közepétől a szövetségi kormány elkezdett toleránsabb politikát alkalmazni az albánok felé, részt vehettek a helyi és szövetségi intézményekben, és ösztönözték az albán nemzeti identitást. Az 1950-es években albán főiskola, majd a 60-as években egyetemi kar alakult, megjelentek albán nyelvű napilapok és folyóiratok.[9] Közben az albánok aránya a folyamatosan növekedett, egyrészt a körükben tapasztalható magasabb születésszám, másrészt a szerbek elvándorlása miatt.[2] A jugoszláv vezetés kétségbe vonta az albánok lojalitását ezért szoros politikai és állambiztonsági ellenőrzés alatt tartották a tartományt, 1966 utánig a rendvédelmi szervekben és a közigazgatási apparátusban a szerbek felülreprezentáltak voltak.[9]
1968-ban demonstrációk kezdődtek, melyek keretében az albánok megfogalmazták igényüket, hogy Koszovót köztársasági rangra emeljék. Igényüket azzal indokolták, hogy a kisebb létszámú macedónoknak is saját köztársaságuk van Jugoszlávián belül. A szerbek ugyanakkor a köztársasági rangra emelést első lépésként látták az elszakadáshoz és később az Albániához csatlakozáshoz vezető úton. A megmozdulások eredményeként törölték a tartomány nevéből a Metohija-t és jogot kapott Koszovó saját zászlajának használatára.[9]
Az 1974-ben elfogadott alkotmány Koszovót majdnem egyenlő helyzetbe hozta az államalkotó köztársaságokkal, ugyanakkor maradt „autonóm tartomány”. Az elnevezés megtartása azért volt nagyon fontos, mert a „köztársaságoknak” legalább elméletben megvolt az alkotmányos joga az elszakadásra.[10] A jugoszláv köztársaságok során kialakult viták folyamán a szerbeket egyre jobban zavarta, hogy Koszovó és Vajdaság fel tudnak lépni Szerbia ellen a többi köztársasággal összefogva, és így nőttek a szerb nacionalisták Koszovó jogainak csökkentésére vonatkozó követelései.[2]
1981-ben újabb, több halálos áldozatot követelő tömegdemonstrációkra került sor, melyben ismét a köztársasági státuszt, radikálisabb tüntetők jelszavai az elszakadás lehetőségét is felvetve, követelték. 1981. április 2-án rendkívüli állapotot vezettek be Koszovóban és bevetették a szövetségi belügyi alakulatokat is a rend helyreállítására.[9]
Milošević alatt
szerkesztésSlobodan Milošević 1987-ben került a szerb kommunista párt, és 1989-ben Szerbia élére, ezzel megszerezve a dominanciát a jugoszláv parlamentben is.[2] A szerb nacionalista érzelmekre építve lebontotta a tartomány korábban élvezett autonómiáját, és szerb közigazgatást vezetett be a tartományban.[11] Erre a lépésre az albánok felkelésekkel válaszoltak, a Jugoszláv hadsereg bevonult a térségbe, felszámolták a helyi nemzetgyűlést, és bezárták az olyan iskolákat, ahol albánul tanítottak.[2] Erre válaszul az albánok létrehozták a saját iskolarendszerüket, ami része volt annak a folyamatnak, hogy kialakuljon egy kettős társadalmi rendszer Koszovóban.[12] 1991 szeptemberében titkos népszavazáson a koszovóiak a függetlenség mellett döntöttek, és október 19-én kikiáltották a független Koszovót, melyet kizárólag Albánia ismert el.[9]
1989-től Ibrahim Rugova, a koszovói albánok vezére békés tiltakozásokba kezdett a tartomány autonómiájának elvétele miatt. Mivel a nemzetközi közösség nem volt hajlandó Koszovó ügyével foglalkozni a daytoni béketárgyalásokon, Rugova radikálisabb ellenfelei megerősödtek, akik szerint a békés út nem hozhat eredményt. Megalakult az UCK, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, mely támadásaival a rendőrségre 1998-ra fegyveres felkelést szított. A szerbek próbálkozásai a tartomány feletti hatalom visszaszerzésére nagy nyilvánosságot kapott atrocitásokkal és menekülthullámmal járt. A szerbek egy nagy offenzívát indítottak az UCK ellen, az emiatt kezdeményezett rambouillet-i tárgyalások sikertelensége után kezdődött meg márciusban a NATO bombázása. A bombázás hatására bekövetkezett a nyugatiak által előrelátott válaszreakció,[10] a szerb fél etnikai tisztogatásba kezdett, újabb menekültáradatot elindítva. Végül júniusban elfogadta a szerb fél a Martti Ahtisaari finn elnök és Viktor Sztyepanovics Csernomirgyin orosz követ által közvetített békét,[13] mely értelmében a szerb csapatok és velük a koszovói szerb civil lakosság nagy része is elhagyta Koszovót és a menekült albánok nagy része visszatért a tartományba.[14]
1999 óta
szerkesztésA tartományt 1999-től az ENSZ igazgatja, és a NATO erők, a KFOR, tartja fenn a békét. 2001 óta az Önkormányzat Ideiglenes Intézményeinek[15] adtak át bizonyos önkormányzati feladatokat, megalakították a 120 tagú Koszovói Nemzetgyűlést,[16] melynek 100 tagját közvetlenül választják, míg 20 szék a tartomány kisebbségeinek van fenntartva. 2004-ben újra etnikai jellegű zavargások voltak a régióban, melyek után megnőtt a nemzetközi nyomás Koszovó státusának rendezéséért. Függetlenségét egyoldalúan, 2008. február 17-én kiáltotta ki a koszovói parlament.
A térség még mindig okoz feszültségeket, így például 2001-ben a Koszovói Felszabadítási hadsereg robbantotta ki a macedóniai háborút is.[17][18]
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Janković, Djordje. MIDDLE AGES IN NOEL MALCOLM’S "KOSOVO. A SHORT HISTORY" AND REAL FACTS. Institute of History of the Serbian Academy of Sciences and Arts, 1999. http://www.rastko.org.rs/kosovo/istorija/malkolm/djankovic-facts.html Archiválva 2015. február 17-i dátummal a Wayback Machine-ben (elérés 2007. november 20.).
- ↑ a b c d e f g Allcock , John B. “Kosovo.” Encyclopædia Britannica. http://www.britannica.com/eb/article-9046111 Archiválva 2007. december 26-i dátummal a Wayback Machine-ben (elérés 2007. november 20.).
- ↑ Cummings, Sally N. Kosovo: Perceptions of War and Its Aftermath. Continuum International, 2001.
- ↑ a b Drachman, Edward R., és Alan Shank. You Decide!: Controversial Global Issues. Rowman & Littlefield, 2003. p. 66
- ↑ Juhász, József, István Magyar, Péter Tálas, és László Valki. Koszovó. Budapest: Osiris, 2000. p. 11
- ↑ a b Daalder, Ivo H., és Michael E. O'Hanlon. Winning Ugly: NATO's War to Save Kosovo. Brookings Institution, 2001. p. 7
- ↑ Juhász, József, István Magyar, Péter Tálas, és László Valki. Koszovó. Budapest: Osiris, 2000. pp. 12-13.
- ↑ a b Molnár Antal (2007). „Az oszmán Koszovó a 15-18. században” 2. szám, 17-21. o, Kiadó: História folyóirat. [2013. április 15-i dátummal az eredetiből archiválva].
- ↑ a b c d e f g h i Bíró László (2007). „Koszovó Jugoszláviában” 2. szám, 17-21. o, Kiadó: História folyóirat. [2013. április 15-i dátummal az eredetiből archiválva].
- ↑ a b Noam Chomsky: The New Military Humanism: Lessons from Kosovo. (Pluto Press, 1999) (angolul)
- ↑ Hosmer, Stephen T. The Conflict Over Kosovo: Why Milosevic Decided to Settle When He Did. Rand Corporation, 2001. pp. 8-10.
- ↑ Kostovicova, Denisa. Kosovo: The Politics Of Identity And Space. Routledge, 2005. pp. 1-4.
- ↑ Hosmer, Stephen T. The Conflict Over Kosovo: Why Milosevic Decided to Settle When He Did. Rand Corporation, 2001. p. 1
- ↑ Serbia. (2007). Encyclopædia Britannica. Ultimate Reference Suite. Chicago: Encyclopædia Britannica.
- ↑ Angolul: Provisional Institutions of Self Government
- ↑ Angolul: Assembly of Kosovo
- ↑ Who are the rebels? (BBC News)
- ↑ Macedonia's 'Liberation' Army (World Press Review)
