Marija Pavlovna Romanova orosz nagyhercegné
Idősebb Marija Pavlovna nagyhercegné, született Mária Alexandrina mecklenburg–schwerini hercegnő (németül: Herzogin Marie Alexandrine zu Mecklenburg–Schwerin, oroszul: Великая княгиня Мария Павловна Романова, teljes nevén Marie Alexandrine Elisabeth Eleonore; Ludwigslust, 1854. május 14. – Contrexéville, 1920. szeptember 6.) mecklenburg–schwerini hercegnő, házassága révén orosz nagyhercegné.
| Marija Pavlovna nagyhercegné | |
 | |
| idősebb Marija Pavlovna | |
| Született | 1854. május 2. Ludwigslust; Németország |
| Elhunyt | 1920. szeptember 6. (66 évesen) Contrexéville; Franciaország |
| Állampolgársága | orosz (1874–) |
| Házastársa | Vlagyimir Alekszandrovics Romanov orosz nagyherceg (1874. augusztus 16. – 1909. február 17.)[1][2][3] |
| Gyermekei |
|
| Szülei | Auguszta reuss–köstritzi hercegnő II. Frigyes Ferenc |
| Foglalkozása | arisztokrata |
| Halál oka | betegség |
| Sírhelye | Vosges |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Marija Pavlovna nagyhercegné témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete
szerkesztésSzármazása és gyermekkora
szerkesztés
Mária Alexandrina hercegnő 1854-ben látta meg a napvilágot Németországban, II. Frigyes Ferenc mecklenburg–schwerini nagyherceg és Auguszta reuss–köstritzi hercegnő harmadik gyermekeként. Édesanyja 1862-ben meghalt, édesapja pedig két éven belül újranősült: Anna hessen–darmstadti hercegnőt vette feleségül. Mária Alexandrina I. Pál orosz cár szépunokája volt, mostohaanyja révén pedig – bár vér szerint nem – rokonságban állt két orosz cárnéval is, Marija Alekszandrovnával és Alekszandra Fjodorovnával.
Édesapja összesen háromszor nősült, három nejétől tizenegy gyermeke született, de ebből csupán három volt leány.
Házassága és gyermekei
szerkesztésMária Alexandrina 1871-ben, tizenhét évesen találkozott először II. Sándor orosz cár harmadik fiával, Vlagyimir Alekszandrovics nagyherceggel. Ebben az időben Mária Alexandrina hercegnő már jegyben járt egy német herceggel, azonban a találkozás hatására felbontotta eljegyzését. Vlagyimir nagyherceg kezdetben semmi érdeklődést nem mutatott a hercegnő irányába, de három évnyi gyakori összejövetelek eredményeként a nagyherceg beleszeretett Mária Alexandrinába.
Házasságkötésüket azonban akadályozta, hogy Mária Alexandrina hercegnő nem volt hajlandó áttérni az ortodox hitre, amit pedig minden majdani nagyhercegnétől megköveteltek. II. Sándor cár csak hosszas egyeztetések után adott engedélyt a párnak az egybekelésre. Az esküvői ceremóniát 1874. augusztus 28-án tartották Szentpétervárott. Mária Alexandrina ekkor új nevet – „Marija Pavlovna” – választott magának; családi körökben viszont csak „Miechenként” emlegették. Vlagyimir Alekszandrovics és Marija Pavlovna boldog házasságban élt. Öt gyermekük (orosz apai nevükkel Vlagyimirovicsok):
- Alekszandr Vlagyimirovics nagyherceg (1875–1877), kisgyermekként elhalálozott
- Kirill Vlagyimirovics nagyherceg (1876–1938), 1924-től kezdve Oroszország névleges uralkodója
- Borisz Vlagyimirovics nagyherceg (1877–1943)
- Andrej Vlagyimirovics nagyherceg (1879–1956)
- Jelena Vlagyimirovna nagyhercegnő (1882–1957), házassága révén görög királyi hercegné.
Marija Pavlovna és férje a Mojka partján épült Vlagyimirszkij-palotában rendezték be otthonukat. Kezdetben Marija Pavlovna ellenszenvet váltott ki azok között a nagyhercegnék között, akik már átkeresztelkedtek, ám a nagyhercegné hamar megkedveltette magát a cári család legtöbb tagjával. Szerette az orosz főváros pompáját és csillogását; a kor legbőkezűbb vendéglátójaként lett híres. Az elterjedt tréfa szerint a nagyhercegné saját udvartartásával túl akarta szárnyalni a cári udvart, emiatt gyakran emlegették a „legnagyobb nagyhercegnének”. Rivalizálása az ugyancsak közkedvelt sógornőjével, Marija Fjodorovna cárnéval, valamint a nála sokkal visszahúzódóbb, félénkebb Jelizaveta Fjodorovna nagyhercegnével és Alekszandra Fjodorovna cárnéval közismert volt.
| „ | Sem kedves, sem megbocsátó nem volt, de volt stílusa. Sokan a két cárné riválisaként tekintettek rá – de az azért volt, mert egyszerűen azt akarta, hogy így lássák. | ” |
– Marija Pavlovna nagyhercegnéről[4] | ||
Marija nagyhercegnét céltudatos, ambiciózus, elbűvölő személyiségű asszonyként írták le kortársai, aki „akkor érezte a legjobban magát, ha felajánlhatta a nála fiatalabbaknak vagy tapasztalatlanabbaknak a segítségét”.[5] Igyekezett vezető szerepben tetszelegni, és gyermekeibe is azt oltotta be, hogy nagy tettekre hivatottak. Ennek ellenére egyik utódja sem váltotta be a nagyhercegné nagyratörő reményeit: Andrej Vlagyimirovics morganatikus házasságot kötött egy balerinával, Borisz nagyherceg pedig lustasága és élvhajhászása miatt a gúnyolódások céltáblájává vált. Jelena Vlagyimirovna a görög királyi családba házasodott be, bár Marija Pavlovna a bolgár uralkodót szánta leányának. Kirill nagyherceg engedély nélküli frigyre lépett Viktória Melitta edinburgh-i hercegnővel, ezért II. Miklós cár száműzte őt Oroszországból. A nagyherceg csak akkor térhetett vissza, amikor a trónöröklési sorrend harmadik helyére lépett elő – Marija Pavlovna ekkor egyébként átkeresztelkedett az ortodox hitre, a rossz nyelvek szerint azért, hogy így segítse fia előremozdulását a trón felé.
1909-ben hirtelen agyvérzés következtében elhunyt Vlagyimir nagyherceg. Özvegye a legtöbb hasonló helyzetű asszonytól eltérően nem vonult vissza a nyilvánosságtól. Marija nagyhercegné átvette férje elnöki helyét a Művészeti Akadémia élén, jótékonysági vásárokat és bálokat szervezett. Aktívan politizált, éles kritikusa lett II. Miklós cárnak és hitvesének.
A forradalom és halála
szerkesztésAmikor kitört az első világháború, Marija Pavlovna a kor elvárásainak megfelelően kórházakat nyitott és támogatott, sebesült katonákat látogatott; bár ő maga soha nem dolgozott nővérként. Albert Stopford brit külügyminisztériumi dolgozó így emlékszik vissza a nagyhercegné kórházi munkásságára: „Mennyei volt a vele töltött idő. Csodálatos asszony, és fáradtságot nem sajnálva mindig a legjobbját nyújtja, amikor sok a tennivaló”.[6]
Miután 1917 elején II. Miklós cár lemondott, a nagyhercegné távozott a fővárosból két ifjabb fia, Borisz és Andrej Vlagyimirovics társaságában. A Kaukázusba utaztak, ahol nyomorúságos körülmények között éltek. Már ekkor több családtag elmenekült az országból, Marija Pavlovna ellenben visszautasította Oroszország elhagyását, mivel remélte, hogy Kirill fiát cárnak teheti meg. A bolsevikok hatalomra kerülése után belátta, hogy életük veszélyben forog, ily módon 1918-ban egy halászcsónakban Anapába mentek. Borisz Vlagyimirovics a távozás mellett döntött, és francia földre emigrált. Az özvegy nagyhercegné fia, Andrej Vlagyimirovics és fia szeretője, Matyilda Felikszovna Kseszinszkaja, illetve az ő fiuk, Vlagyimir Andrejevics társaságában élt.
A család csak akkor határozott az emigráció mellett, mikor 1920 elején a fehér csapatok vezetője, Kolcsak admirális figyelmeztette őket, hogy a cárhű seregek el fogják veszíteni a polgárháborút. Ekkor a nagyhercegné fiával és fia családjával feljutott egy olasz hajóra, mely 1920. február 13-án megérkezett velük Velencébe. A Novorosszijszkba vezető úton Marija Pavlovna találkozott Olga Alekszandrovna nagyhercegnővel, aki a családjával éppen a Kaukázusba tartott. Olga Alekszandrovna később így emlékezett vissza a találkozásra: „Büszke voltam rá. A veszélyekkel és a nehézségekkel mit sem törődve, makacsul megtartotta a régmúlt dicsőség és ragyogás minden körítését. És valahogyan sikerült neki…”[7]
A nagyhercegné Velencéből előbb Svájcba, végül Franciaországba költözött. Egészsége a háborús idők alatti nyomorgás, a viszontagságos menekülés hatására megromlott. Contrexéville-ben található villájában érte a halál 1920. szeptember 6-án, családja körében. Elhunytával híres ékszergyűjteményét, amit regényes úton menekített ki a bolsevikok elől, gyermekei között osztották szét. Tiaráinak egyike II. Erzsébet brit királynő tulajdonában volt.
Jegyzetek
szerkesztésForrások
szerkesztés- Zeepvat, Charlotte: Ablak egy elveszett világra – A Romanov-család fotóalbuma; Magyar Könyvklub, Budapest, 2006; ISBN 963-549-260-X
- Boulay, Cyrille: Királyi legendák – Az európai királyi udvarok közelről; Magyar Könyvklub; ISBN 963-547-931-X; 30–45. oldal
- Niederhauser Emil és Szvák Gyula: A Romanovok; Pannonica Kiadó, 2002; ISBN 963-9252-53-0
Külső hivatkozások
szerkesztés- Életrajzi adatok
- Életrajza (oroszul)
- Képek, érdekességek Archiválva 2007. augusztus 7-i dátummal a Wayback Machine-ben (angolul)
