Montréal Canadiens
A Canadiens de Montréal a kanadai Montréal profi jégkorongcsapata. A Canadiens a National Hockey League-ben, a Keleti főcsoport atlanti divíziójának tagja. Ez a klub Le Club de Hockey Canadien néven is ismert.
Canadiens de Montréal | |
A Montréal Canadiens logója | |
Adatok | |
Korábbi nevek | Canadiens de Montréal 1909–1917 (NHA) 1917-től napjainkig (NHL) |
Alapítva | 1909. december 4. |
Székhely | Montréal, Québec, Kanada |
Jégcsarnok | Centre Bell |
Csapatszínek | vörös, kék, fehér |
Főcsoport | Keleti |
Divízió | Atlanti |
Tulajdonos | Molson család |
Menedzser | Kent Hughes |
Vezetőedző | Martin St. Louis |
Csapatkapitány | Nick Suzuki |
Betétcsapatok | Laval Rocket (AHL) Trois-Rivières Lions (ECHL) |
Média | Francia RDS CKAC (AM) Angol CJAD (800 AM) |
Eredmények | |
Stanley-kupák | 24 1916, 1924, 1930, 1931, 1944, 1946, 1953, 1956, 1957, 1958, 1959, 1960, 1965, 1966, 1968, 1969, 1971, 1973, 1976, 1977, 1978, 1979, 1986, 1993 |
Elnöki trófeák | 0 |
Főcsoportgyőzelmek | 8 1976, 1977, 1978, 1979, 1981, 1986, 1989, 1993 |
Divíziógyőzelmek | 24 1928, 1929, 1930, 1931, 1932, 1937, 1968, 1969, 1973, 1975, 1976, 1977, 1978, 1979, 1980, 1981, 1982, 1985, 1988, 1989, 1992, 2008, 2013, 2017, |
A csapatot több néven is emlegetik (francia nyelven): Le Bleu-Blanc-et-Rouge, La Sainte-Flanelle, Le Tricolore, Les Glorieux, Les Habitants és Le Grand Club. A klubot angolul Habs néven is nevezik (a Les Habitants francia név miatt). A francia kiejtés szerint Canadiens a neve, ellentétben az angol kiejtéssel és írásmóddal; Canadians.
Története
szerkesztésA Canadienst 1909-ben alapították, nyolc évvel az NHL alapítása előtt. A világon ez a legrégebben folyamatosan működő professzionális jégkorongcsapat, és az egyetlen, ami a liga előtt alakult. A franchise az „Original Six” csapatok egyike; így nevezik azokat a csapatokat akik részt vettek az NHL-ben 1942-től egészen az 1967-es bővítésig. A Nordiques de Québec 1995-ös elköltözésével, a Canadiens az egyetlen NHL-csapat Québecben. A csapat 1992–1993-as szezonban megnyert Stanley-kupája óta egy kanadai csapatnak sem sikerült megnyernie a trófeát.
A Canadiens eddig huszonöt Stanley-kupa győzelmet ünnepelhetett (beleértve az első, 1916-ost, ami az NHL megalapítása előtt született). Ezzel a québeciek rendelkeznek a legtöbb kupagyőzelemmel a ligában. A franchise az NHL alapításától 2011-ig a kupák 25%-át hódította el. Ezzel az aránnyal a legsikeresebb professzionális klubcsapatnak mondhatja magát nem csak a jégkorongban, hanem az USA és Kanada négy legnépszerűbb sportja között is.
A csapat a Centre Bellben játssza a hazai meccseit. A csarnok 2003-ban vette fel ezt a nevét, előtte Centre Molsonnak hívták. A csapat korábban több más jégcsarnokot nevezhetett otthonának: a Jubilee Arenát, a Montreal Arenát, a Mount Royal Arenát és a híres Forum de Montréal csarnokot. Az utóbbi legendás és tisztelt arénája minden jégkorong-rajongónak, és a csapat otthonául szolgált hét évtizedig.
A klub alapítása
szerkesztés1909 novemberében Ambrose O’Brien, ontariói gyáros Montréalban tartózkodott vasúti anyagi készleteket vásárolni. Városa jégkorongklubja, a Renfrew Creamery Kings kérésére a csapat képviselőjeként részt vett az Eastern Canada Hockey Association (Kelet-kanadai Jégkorong Szövetség, ECHA) gyűlésén a Windsor Hotelben, mivel a Creamery Kings be akart lépni a ligába.[1] A gyűlésen az ECHA csapattulajdonosok a renfrewi klub kérvényét elutasították, és a nap folyamán az ECHA igazgatósága fel is oszlatta a ligát, új ligát alapítva helyette: a Canadian Hockey Associationt (CHA).
Ez a döntés arra irányult, hogy a Montreal Wanderers csapatot kizárhassák a ligából; a Wanderers ugyanis felháborította a többi klubtulajdonost avval, hogy kisebb csarnokba költöztek, és így az idegenben játszó csapatok kisebb részesedést kaptak a jegybevételből.[2] A szálloda előcsarnokában O’Brien találkozott Jimmy Gardnerrel, a Wanderers igazgatójával, és megtárgyalták egy új liga alapítását, amiben részt venne a renfrew-i csapat, a Wanderers, és két további csapat ontariói bányavárosokból, Cobaltból és Haileyburyből, amelyek O’Brien érdekeltségeihez tartoztak.[1] Gardner azt javasolta O’Briennek, hogy alapítson egy új csapatot Montréalban, francia játékosokkal, akik riválisai lennének a Wanderersnek. 1909. december 2-án megalakították a National Hockey Associationt,[3] és két nappal később létrejött a Canadiens is. O’Brien úgy tervezte, hogy a csapatot hamarosan eladja montréali frankofón sportolóknak.[3]
Ebben az időben a frankofón csapatokat nem tekintették elég erősnek ahhoz, hogy a legjobb angol nyelvű csapatokkal versenyt tartsanak; a montréali Gazette napilap figyelmeztette is a lehetséges szurkolókat hogy ne várjanak sokat az új csapattól, mivel „a jó minőségű francia-kanadai játékosok száma nem nagy”.[2] A Canadiens a játékoskeretében több frankofón jégkorongsztár szerepelt, mint Newsy Lalonde, Georges Poulin és Didier Pitre. Pitre pályára lépése előtt még meg kellett várni egy per lefolyását, amit a Montreal Nationals indított, mivel Pitre már szerződésben állt velük.[2]
Egy klub a francia kanadaiak számára
szerkesztésA Canadiens 1910. január 5-én játszotta első meccsét Jack Laviolette edző irányításával, és 3000 néző előtt 7:6 arányban legyőzték a cobalti csapatot úgy, hogy a döntő gólt hosszabbításban lőtték.[2] A győzelem azonban hamarosan csupán történelmi jelentőségűvé vált, mert a rivális liga (CHA) két hét után megszűnt, és az NHA – miután a bukott ligából átvette a Montreal Shamrocks és az Ottawa Senators csapatokat – úgy döntött, hogy a szezont újraindítják.[4]
Az új szezonban a Canadiens első mérkőzésére január 19-én került sor, melynek során 9:4-es vereséget szenvedtek a Renfrew Creamery Kingstől.[1] Első győzelmükig még további három meccset is elveszítettek. Ez a második „első” győzelem február 7-én történt: 9:7-re verték meg a Haileybury Hockey Clubot.[5] A szezon 12 találkozójából csak kétszer győzött az új csapat, és utolsó helyen végeztek a nyolccsapatos ligában.
A szezon végén George Kennedy, a Club Athlétique Canadien (Kanadai Atlétikai Klub, CAC) tulajdonosa, jogot formált a „Canadiens” névre.[1] A nézeteltérés úgy rendeződött, hogy Kennedy 7500 dollárért megvásárolta O’Brientól a csapatot. Abban az évben vezette be a klub a máig is használt, híres vörös mezét, széles kék sávval. A sáv közepén egy A betűt körülvevő C-t helyeztek el.
Először az 1913–1914-es szezonban jutott a Canadiens a rájátszásba, miután 26 ponttal, a Toronto Blueshirtsszel holtversenyben, a tabellán az első helyet foglalták el. A két csapat két meccses szériát játszott a bajnokságért, amiben az összesített gólarány döntötte el a győztest. Az első meccsen Georges Vezina kapus tökéletes meccset játszott, nem engedett be egyetlen gólt sem, és a montréaliak 2:0-s győzelmet arattak. A második meccset azonban a torontóiak nyerték 6:0-ra, így a Blueshirts nyerte el a bajnoki címet.[6] Két évvel később, az 1915–1916-os szezonban a Canadiens 16 győzelemmel, 7 vereséggel és egy döntetlennel nyerte az NHA bajnokságot, és hárommal több győzelmet ért el a második helyen végző Ottawa Senatorsnál. A bajnoki cím révén a Canadiens bekerült a Stanley-kupa döntőjébe, ahol az a Portland Rosebuds volt az ellenfelük, akik a Pacific Coast Hockey Associationban (Csendes-óceáni Jégkorongliga, PCHA) játszottak. Az öt meccsből álló sorozatban a két csapat két-két győzelemmel kezdte az ötödik, mindent eldöntő meccset, ami 1916. március 30-án a montréali Westmount Arenában zajlott le. A döntő gólt Goldie Prodgers montréali játékos ütötte négy perccel a meccs vége előtt, és így meglett a Canadiens első Stanley-kupa bajnoksága.[7]
1916-ban a CAC súlyos gazdasági nehézségekkel nézett szembe, miután januárban leégett a tornacsarnokuk, és a Montreal Canadians lacrosse-csapat csődbe ment. Kennedy leválasztotta a jégkorong szakosztályt a CAC-ról, és 1916 márciusában újraalapította független klubként, „Le club de hockey Canadien” (Kanadai Jégkorongklub) név alatt. A klub jelvényében emiatt az A betűt kicserélték H-ra, és ez lett a modern logó első változata.[1]
Az NHL alapítása
szerkesztés1917 telén megszűnt az NHA, miután komoly vita tört ki a Blueshirts tulajdonosa, Eddie Livingstone és a többi csapattulajdonos között arról, hogy bizonyos játékosok szerződési jogai kihez tartoztak.[8] Kennedy és Livingstone között súlyos személyi ellentét is feszült, többször is közel jártak a verekedéshez a liga vezetői ülésein.[9]
A Canadiens, a Wanderers, a Senators és a Quebec Bulldogs igazgatói – miután felismerték, hogy a liga alapszabálya nem teszi lehetővé a kiszavazását – a négy csapat november 26-án (Livingstone kihagyásával) egy új ligát alapított, a National Hockey League-et (NHL). Névlegesen a négy csapat tagja maradt az NHA-nek is, és elég szavaztuk volt arra, hogy felfüggesszék a liga tevékenységeit. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy Livingstone egy egytagú ligában maradt.[10] Viszont a négy csapat vezetősége elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne legyen Torontóban egy csapat, és amikor pénzügyi problémák miatt a Bulldogs megszűnt, egy negyedik csapat is kellett a ligába. Ekkor „ideiglenes” franchise-t adtak a Toronto Arena Company-nak, ami az évek folyamán a Canadiens nagy riválisává fejlődött, ez lett a későbbi Toronto Maple Leafs.[2]
1917–1932: a korai NHL
szerkesztésA Canadiens első meccsén Joe Malone, a 7:4 arányú Senators elleni győztes mérkőzésen öt gólt lőtt, amely győzelem a ligavezető 44 gólos szezonjának kezdetét jelentette.[11] Az új liga 1918. január 2-án majdnem összeomlott, amikor a Montreal Arena – a Canadiens és a Wanderers hazai pályája – leégett. A Canadiens átköltözött a 3000 férőhelyes Jubilee Arenába, de a Wanderers megszűnt. Az NHL háromcsapatos liga maradt, és emiatt át kellett rendezni a menetrendet. Montréal megnyerte az első fél bajnokságát, de a ligabajnokságot elvesztették, miután Toronto a kétmeccses döntőt 10:7-es összetett gólaránnyal nyerte meg.[12]
Az 1918–1919-es szezon döntőjében a Canadiens nyert a Senators ellen, majd nyugatra utaztak, hogy a PCHA-ben játszó Seattle Metropolitans ellen a Stanley-kupáért küzdhessenek.[8] Ekkor azonban spanyolnátha miatt lebetegedett az egész csapat, és Kennedy kölcsönbe akart venni játékosokat egy másik PCHA csapattól, a Victoria Aristocratstől, de ezt Frank Patrick, a PCHA igazgatója nem hagyta jóvá. Mivel képtelen volt csapatot a jégre küldeni, Kennedy kénytelen volt feladni a meccset – és a bajnokságot – a Metropolitans javára. Ezt viszont a Metropolitans nem fogadta el; edzőjük, Pete Muldoon, sportszerűtlennek tartotta, hogy úgy szerezzenek bajnoki címet, hogy ellenfelük betegség miatt nem tudott játszani.[4]
Az NHL egyik első szupersztárjának tekintett Howie Morenz az 1923–1924-es szezonban kezdte montréali pályafutását Aurel Joliat mellett.[13] A Canadiens második helyen fejezte be az alapszakaszt az Ottawa mögött, de a rájátszásban legyőzte a Senatorst, megnyerve a ligabajnoki címet. Ezzel újra bekerültek a Stanley-kupa döntőbe.
Ezúttal a Western Canada Hockey League-ben (WCHL) szereplő Calgary Tigers ellen küzdöttek a montréaliak. Az eredetileg három meccses sorozatot már az első két mérkőzésen megnyerték, és ezzel megszerezték a klub második Stanley-kupa győzelmét. Morenz volt a széria sztárja: az első meccsen mesterhármast, a másodikon pedig egy gólt ütött.[14]
A Montreal Forum – ami a későbbi évtizedekben a Canadiens „katedrálisává” vált – 1924-ben nyílt. Itt játszott a Montreal Maroons, akik az 1924–1925-ös szezonban léptek be az NHL-be.[2] A Forum legelső meccsét azonban nem a Maroons, hanem a Canadiens játszotta: 1924. november 29-én megverték a Toronto St. Patricks-ot 7:1-es arányban.[15] A Canadiens 1926-ban beköltözött a Forumba, amit 1938-ig megosztottak a Maroonsszal, amikor a Maroons csapat megszűnt.
Az 1924–1925-ös szezon alapszakasza végén a Canadiens harmadik helyen állt, és az elődöntőben megverték Torontót. Az első helyezett csapat, a Hamilton Tigers azonban nem volt hajlandó a rájátszásban részt venni, ha a játékosok nem kapnak fejenként 200 dollárt; erre az NHL elnöke, Frank Calder, eltiltotta a csapatot, és a Canadienst kinevezte ligabajnoknak.[12] A Habs ismét nyugatra utazott Stanley-kupa döntőt játszani a Victoria Cougars ellen (ez a csapat lett a későbbi Detroit Red Wings). A Cougars három győzelemmel és egy vereséggel megnyerte az öt meccsből álló szériát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy egy nem NHL-tag csapat nyerte meg a Stanley-kupát.
A csapat legendás kapusa, Georges Vezina az 1925–1926-os szezon első mérkőzésén összeesett. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy tuberkulózisa volt, és többé nem játszhatott; 1926 márciusában bele is halt.[13] Emlékére a Canadiens egy díjat ajándékozott a ligának, a Vezina-trófeát, amit annak a kapusnak adnak, aki a legkevesebb gólt kapta a szezon folyamán.[16] Az első díjazott Vezina utódja, George Hainsworth volt. Vezinát a Jégkorong Hírességek Csarnokába 1945-ben, a Csarnok alapításakor iktatták be.
Az 1927–1928-as szezonban Morenz lett az első játékos az NHL történelmében, aki egy szezonban 50 pontot szerzett.[17] Ugyanő lett az első olyan NHL-játékos, aki kétszer lőtt Stanley-kupát eldöntő gólt, amikor az 1930-as döntőben Montréal megverte a Boston Bruinst.[18] A Canadiens lett a negyedik csapat az NHL történelmében, amely egymás után kétszer nyert Stanley-kupa bajnokságot, miután 1931-ben megverték a döntőben a Chicago Black Hawksot.[19]
1932–1946: Howie Morenz és Rocket Richard
szerkesztésA nagy gazdasági világválság miatt a nézők száma minden stadionban csökkent.[1] Ráadásul az 1932–1933-as szezonban rosszul is szerepelt a Habs, és ettől még kevesebb volt a szurkolók száma: átlagban csak 2200 nézőt számoltak meccsenként. A kiadások csökkentése céljából 1934-ben Howie Morenz-et eladták a Chicago Black Hawksnak.[2] Ez nem volt népszerű döntés, és az 1934–35-ös szezon utolsó meccsén, amikor Morenz gólt lőtt a Canadiens ellen, álló ovációt kapott a montréali szurkolóktól.[2]
1935-ben, miután az előző két szezonban 60 000 dolláros veszteséget szenvedett a csapat, az akkori tulajdonosok el akarták adnia klubot. Eleinte úgy tűnt, hogy Clevelandbe fog költözni a csapat, de az utolsó pillanatban egy montréali üzletemberek által alakított szindikátus, élükön Ernest Savard és Maurice Forget, megvásárolta a csapatot, és így a Canadiens továbbra is Montréalban maradt.[1] A Habs továbbra is rosszul szerepelt a jégen, és az új tulajdonosok megkérték Cecil Hartot hogy legyen a csapat edzője. Hart egy feltétellel vállalta a megbízást: visszaszerzik Morenzet.[1] Ebbe a csapat igazgatósága beleegyezett, és a New York Rangersszel játékoscserét hoztak össze, Morenz pedig boldogan visszament Montréalba.[1] Nem játszhatott azonban sokáig, mert 1937 januárjában egy mérkőzésen négy helyen eltörött a lába.[2] Ezt a sérülést már sosem sikerült kiheverni, és 1937. március 8-án meghalt szívkoszorúér embóliában.[8] Aurel Joliat más magyarázatot adott Morenz haláláról: „Howie jobban szeretett hokizni, mint bárki bármi mást csinálni, és amikor rájött, hogy többé nem fog tudni játszani, azt elviselhetetlennek találta. Szerintem ebbe halt bele.”[2] Temetése előtt 50 000 ember tisztelgett a Forumban Morenz koporsója előtt.[8] Morenz az elsők között volt, akiket a Jégkorong Hírességek Csarnokába, annak alapításakor beiktattak.
A csapat továbbra is gyengén szerepelt, a legmélyebb pont az 1939–1940-es szezon volt: összesen tíz győzelmet arattak, és a rossz játék miatt csak 3000 nézőt számoltak átlagban. Savard és partnerei azon gondolkodtak, hogy felfüggesztik a csapat tevékenységét, de ehelyett végül a Canadian Arena Company vette meg a klubot.[1] Ekkor váratlan segítség érkezett Conn Smythe-tól, a Maple Leafs tulajdonosától. A gazdasági válság miatt már három csapat is csődbe ment, és a New York Americans már 1936 óta a liga gyámságában volt. Smythe azt javasolta az Arena Company-nak, hogy szerződtessék Dick Irvint edzőként; Irvin kilenc év során hét kupadöntőbe vezette a Maple Leafs-t.[10] Az Arena Company megfogadta a tanácsot, és Irvin nekiállt a szép múltú csapat helyreállításához.
1943-ra már sok csapatot súlyosan legyengített a háború. A Red Wings kilenc, a Maple Leafs hat játékosa,[1] a Rangers tíz hokisa vonult be a katonasághoz, és csak a többi csapat ráhatására nem függesztették fel tevékenységüket.[12] A Canadiens mindössze egy fontos játékosát, Ken Reardont veszítette el. A fiatal Maurice Richard is jelentkezett a kanadai hadseregbe, de egészségi problémák miatt nem sorozták be.[1] Tommy Gorman, a Canadiens menedzsere állítólag úgy intézte, hogy minden játékosa hadi szempontból fontos üzemekben helyezkedjen el, hogy ne legyenek besorozva.[20]
1944-ben a Habs megnyerte ötödik Stanley-kupa bajnokságát. A híres „Punch Line” nevű trió – Maurice Richard, Toe Blake és Elmer Lach – vezetésével csak öt vereséget szenvedett a csapat az alapszakasz során.[13] Az 1944–45-ös szezonban 38 győzelem mellett csak nyolc vereségük volt, és a média figyelme Richardra fordult: úgy tűnt, hogy ő lesz az első olyan játékos, aki 50 meccsen 50 gólt üthet. Richard 1944. december 28-án új rekordot állított fel azzal, hogy a Detroit Red Wings elleni 9:1-es győzelemmel zárult mérkőzésen öt gólt ütött és három gólpasszt adott.[12] Később megszerezte 45-ik gólját is, amivel megdöntötte Joe Malone rekordját. Ezután az ellenfelek mindent elkövettek, hogy megakadályozzak Richard sikerét: egyik csapat sem akart a történelemben úgy szerepelni, mint aki beengedte azt a fontos gólt.[2] Végül a szezon utolsó meccsén, a Boston Bruins ellen, a meccs utolsó harmadában, amikor 2 perc 15 másodperc maradt hátra a játékidőből, Richard belőtte ötvenedik gólját.[4] Evvel a lehetetlennek tűnő rekorddal Richard a québeci emberek nemzeti hősévé vált.[21]
1946–1967: az „Original Six”
szerkesztésAz NHL 1967-es kibővítése előtt a ligában csak hat franchise maradt, akiket ezután „Original Six”-nek („A hat eredeti”) neveztek. A Canadiens menedzsere Gorman helyett Frank Selke lett, aki 1964-ig dolgozott ezen a poszton.[22] Több évbe is beletelt, amíg Selke leigazolhatta a fiatal sztárt, Jean Béliveau-t, aki a Quebec Senior Hockey League-ben (QSHL) szereplő Quebec Aces sztárja volt.[8] Végül 1953-ban a Canadiens megvásárolta az egész QSHL-t, csak hogy megszerezhesse Béliveau-t, aki öt évre szóló, 100 000 dolláros szerződést kötött a Habs-zel.[22] Béliveau tizennyolc éven keresztül játszott az NHL-ben, mindet a Canadiensben.[8]
1955 márciusában a liga eltiltotta Richardot a szezon hátralévő meccseitől, beleértve a rájátszást is, miután egy Boston elleni mérkőzésen kiállították, mivel a hokibottal megütötte a bostoni Hal Laycoe-t, majd a közbelépő vonalbírót is. Az eltiltást nagyon sérelmezték a québeci szurkolók, akik a liga elnökét, Clarence Campbellt franciaellenes elfogultsággal vádolták.[23] Campbell több halálos fenyegetést is kapott, és figyelmeztették, hogy ne menjen Montréalba. Campbell nem hallgatott a figyelmeztetésekre, és jelen volt a marcius 17-i meccsen. Jelenlétét a szurkolók provokációnak vették, és gyümölccsel, tojással dobálták meg.[8] Egy óra telt el a mérkőzésből, amikor egy néző egy könnygázbombát dobott Campbell irányába; a meccset félbeszakították.[23] Az utcán zavargások törtek ki, amiben harmincheten megsérültek, a rendőrség pedig hetven embert letartóztatott. Ezt nevezték később „l’affaire Richard”-nak (Richard-zendülésnek).[8] Az incidens rávilágított a jelentős kulturális különbségekre a francia Québec és az angol Kanada között, és az esetet a québeci Csendes Forradalom egyik korai megnyilvánulásának tekintik.[8]
Másnap Richard egy francia nyelvű rádióadásban megkérte a tömegeket hogy fejezzék be a megmozdulást, és inkább a mérkőzéseket látogassák, így támogatva a Canadienst a rájátszásban. Kijelentette, hogy elfogadta a büntetést, és megígérte, hogy a következő évben visszajön megnyerni a kupát. Abban az évben azonban a Montréal kikapott a döntőben, de 1956-ban, Richard ígérete szerint, a Canadiens ismét megnyerte a Stanley-kupát.[8]
Az 1955–56-os szezon volt az első, amiben Toe Blake volt a Canadiens edzője. Blake-et, aki sokáig együtt játszott Richarddal, azért nevezték ki, hogy kézben tartsa Richard heves természetét. A Canadiens az 1956-os kupagyőzelemmel kezdte öt egymásutáni bajnoksága sorát; egyúttal az 1960-as, ötödik bajnokság volt sorozatban a tizedik alkalom, hogy a Habs a kupadöntőben szerepelt.[13] Richard, aki az NHL történetében az első olyan játékos volt, aki a pályafutása során 500-nál is több gólt ütött, 1960-ban visszavonult; mérkőzésein összesen 544 gólt ütött. 1961-ben beiktatták a Hírességek Csarnokába, még mielőtt lejárt volna a hároméves várakozási idő.
Jacques Plante kapus már hosszabb ideje maszkot viselt az edzésekben, de meccs közben nem hordta, mert Blake és Selke megtiltotta neki.[8] 1959. november 1-jén azonban egy Rangers elleni mérkőzés elején a korong arcon találta Plante-ot. Mivel abban az időben még nem volt beöltözött tartalékkapus, a meccset húsz percre megszakították, hogy az orvosok összevarrhassák Plante arcát. Amikor Blake megkérdezte, hogy készen áll-e Plante a folytatásra, Plante beleegyezett, de csak maszkkal.[8] Blake ebbe belement, de kijelentette, hogy ha rendbejön Plante sérülése, újra maszk nélkül kell játszania. Plante ezután maszkot viselve 18 meccses győzelmi sorozatra vezette a Canadienst, de ezután Blake nyomására levette a maszkot, és a következő meccset elveszítették. Ezután Plante maszkja állandó kelléké vált, miközben a csapatot ötödik egymásutáni bajnokságához vezette. Ezután több kapus is maszkot kezdett viselni.[2]
Az NHL 1963-ban vezette be az amatőr játékosok besorolását („Amateur Draft”); a Canadiens lehetőséget kapott arra, hogy a draft előtt, első választásuk helyett két québeci játékost választhassanak, mielőtt bármelyik másik csapat választhatott volna. 1968-ban egy, 1969-ben mindkét ilyen választást felhasználta a csapat, amikor két kitűnő fiatal játékost, Réjean Houle-t és Marc Tardifet választották. Az 1969. évi draft után ez a lehetőség megszűnt.
Selke 1964-ben visszavonult, és Sam Pollock lett az utódja.[12] Sokak szerint Pollock volt a legjobb menedzser az NHL történelmében: tizennégy év alatt kilenc kupagyőzelemre vezette a csapatot.[13] Egyik fő taktikája az volt, hogy idősödő sztárjait az új csapatokhoz cserélte draft-választások ellenében; így került több nagy fiatal sztár, köztük Guy Lafleur, Ken Dryden és Larry Robinson a Canadienshez. 1966-ban és 1967-ben egymásután bajnok lett a Canadiens. Az 1967-es döntőbeli győzelmet Montréal városi önkormányzata annyira biztosra vette, hogy a világkiállítás területén külön csarnokot épített a Stanley-kupa kiállítására. A Montréal azonban az 1967-es döntőben kikapott a Maple Leafstől. Ez volt a „Hat Eredeti” korszakban az utolsó NHL-döntő.[8]
1967–1979: a bővítések korszaka
szerkesztésAz 1967–68-as szezon előtt az NHL megduplázta csapatai számát, és két divízióba osztotta fel a tizenkét csapatot: a Keleti divízióba került a Hat Eredeti csapat (Boston Bruins, Chicago Black Hawks, Detroit Red Wings, Montreal Canadiens, New York Rangers, Toronto Maple Leafs), a hat új csapat pedig a Nyugati divízióba (California Seals, Los Angeles Kings, Minnesota North Stars, Philadelphia Flyers, Pittsburgh Penguins, St. Louis Blues). A rájátszások struktúráját úgy rendezték, hogy egy eredeti és egy új csapat találkozzon a Stanley-kupa döntőben.[24] 1968-ban és 1969-ben a Canadiens 4:0-s győzelemaránnyal verte meg a St. Louis Blues-t.[13]
Az 1969–70-es szezonjában a Canadiens nem került be a rájátszásba; ez volt az egyetlen eset 1948 és 1995 között, hogy a Habs nem szerepelt a playoffban.[25]
1970–71-ben újra formába lendült a csapat, és tizenhetedszer is megnyerték a Stanley-kupát. A rájátszásban az újonc kapust, Ken Drydent nevezték kezdő kapusként, aki addig csak hat NHL-mérkőzésen vett részt. Csodálatos játékkal győzelemre irányította a csapatot a Boston, a Minnesota és a Chicago ellen, amiért meg is nyerte a Conn Smythe-trófeát.[13] A szezon végén Jean Béliveau csapatkapitány, aki a liga történetében a negyedik 500 gólt szerző játékos volt, bejelentette visszavonulását.[12] A bajnokság megnyerése ellenére Al MacNeil edzőt elbocsátották, mert több játékossal rossz viszonyban volt.[26] MacNeilt a montréali születésű Scotty Bowman váltotta.[12] Bowman nyolc szezonon át vezette a csapatot, és ennek során öt kupabajnokságot ért el – ebből négyet zsinórban, 1976 és 1979 között.[13]
Egy 1975 szilveszterén lezajlott mérkőzést sokan minden idők egyik legjobb hokimérkőzésnek tartanak:[27] akkoriban a világ két legerősebb klubcsapatának számító Canadiens és a HK CSZKA Moszkva (a CSZKA-t Kanadában „Vörös Hadseregnek” nevezték) 3:3-as döntetlent játszott, miután Vlagyiszlav Alekszandrovics Tretyjak 35 lövést védett ki.[28]
Az 1976–77-es szezonban a Canadiens olyan egyedülálló rekordot állított fel, ami talán örök életű: a 80 meccses alapszakaszban 60 győzelmet értek el, csak nyolcszor veszítettek, és csak egyetlenegyszer hazai jégen.[8] Guy Lafleur nyerte meg az Art Ross-trófeát mint pontkirály, ezenfelül a Hart-, Lester B. Pearson- és Conn Smythe-trófeákat is; Dryden a Vezina-trófeát, Bowman a Jack Adams-díjat, és Larry Robinson a Norris-trófeát.[29] A Canadiens annyira domináns volt, hogy Dryden azt panaszolta egy folyóiratnak, hogy „egy kicsit unalmas” kezdett lenni.[13] Az 1976–77-es Canadienst nagyon sokan az NHL története legjobb csapatának tartják.[8][13][30]
Az 1978–79-es szezon drámai véget ért, amikor a Canadiens a Bruins ellen játszott az elődöntőben. A Boston 4:3-ra vezetett a mindent eldöntő hetedik mérkőzésben, és alig két perc volt hátra a harmadik harmadban, amikor, Don Cherry, a Boston edzője véletlenűl túl sok játékost küldött a jégre egy csere során.[4] A rákövetkező emberelőnyben Guy Lafleur 74 másodperccel a meccs vége előtt kiegyenlítő gólt lőtt, és Yvon Lambert lőtte a hosszabbításban a győztes gólt.[4] Ezután a Habs könnyen, öt meccs alatt megverte a New York Rangers-t, és megnyerte a kupát.
A Canadiens fölényes erőssége ebben az időszakban egyrészt annak volt köszönhető, hogy a csapat sokkal sikeresebben tudta játékosait megtartani, mint sok más csapat. Ez volt a World Hockey Association korszaka is, amely rivális liga sok nagynevű játékost el tudott csábítani az NHL-től. A Canadiens fontos szerepet játszott az 1979-es NHL–WHA fúzióban, ami által négy WHA-csapat belépett az NHL-be: az Edmonton Oilers, a Hartford Whalers, a Nordiques de Québec és a Winnipeg Jets. Sok éves tárgyalást követően megegyezésre jutott a két liga, de az NHL igazgatótanácsa egyetlen szavazattal elutasította a fúziót. A legtöbb amerikai NHL-csapat pártolta a fúziót, azt gondolván, hogy ez gyengíteni fogja a Montreal fölényét. Viszont a három kanadai csapat – a Canadiens, a Maple Leafs és a Vancouver Canucks – ellenezte, mert nem akarták a Hockey Night in Canada televízióközvetítések bevételét hat felé osztani három helyett.[31] Miután a szavazás eredményét nyilvánosságra hozták, edmontoni, quebeci és winnipegi szurkolók bojkottot indítottak a Molson cég sörei ellen (a Molson család volt a Canadiens tulajdonosa).[8] A bojkott és a kanadai Alsóháztól megnyilvánult nyomás arra kényszerítette Montréalt és Vancouvert, hogy a második szavazáson, 1979. március 22-én, „igent” szavazzanak, és így a fúzió létrejött.[31]
1980–1996: a québeci háború és változások
szerkesztésA Canadiens-nek már a kezdetek óta fontos politikai és kulturális jelentősége volt; a Canadiens jelképezte a québeci nép törekvéseit és remenyeit angol Kanadával szemben, amit a Toronto Maple Leafs jelképezett. A korábban már említett Richard-zendülés volt az egyik esemény, amely megindította a québeci Csendes Forradalmat, és amely alapvető változásokat hozott a québeci – egyben a kanadai – társadalomban.
Már a WHA alapításánál ellenségeskedés alakult ki a Canadiens és a rivális ligában játszó Nordiques de Québec-kel. Eleinte csak két okból, az egyik a gazdasági: azelőtt csak egy profi csapat volt a tartományban, amely a nép hűségét akarta magához vonni; a másik pedig kulturális: Montréal és Québec városok között nagy versengés volt már a francia gyarmat idejétől. Bár a két csapat nem egy ligában játszott, és 1979 előtt sohasem találkoztak a jégen, a Canadiens sok szurkolót veszített. Mire a Nordiques 1979-ben belépett az NHL-be, egy második, komolyabb politikai jelentőséget vett magára a két csapat. A Nordiquest azok pártolták, akik egy független Québeci köztársaságot akartak létrehozni, a Canadienst pedig azok, akik jobbnak látták, ha Québec Kanada része marad. Ez nemcsak Québec társadalmi életét érintette, hanem a két csapatot is, akár a jégen, akár távol attól.
A Canadiens a nyolcvanas éveket változásokkal kezdte, amikor 1979-ben Dryden, Lemaire és a csapatkapitány Yvan Cournoyer bejelentették visszavonulásukat, majd Serge Savard 1981-ben szintén abbahagyta pályafutását.[12] Az 1982–83-as szezon alatt Rod Langwayt és Doug Jarvist csere keretében átadták a Washington Capitalsnak,[13] helyettük olyanok léptek be, mint például Guy Carbonneau és a svéd sztár Mats Näslund. Savard helyett Bob Gainey lett a csapatkapitány. A csapat támadó sztárja Guy Lafleur maradt: az ezredik pontját 1981-ben szerezte meg a 720. mérkőzésén. Ilyen rövid idő alatt még senkinek sem sikerült előtte elérni az 1000-pontos szintet, és ez a rekord egészen 1984-ig állt, amikor Wayne Gretzky megdöntötte.[32]
Az 1980-as NHL-drafton Montréal Doug Wickenheisert választotta a legelső helyen. Ez nagy botrányt okozott, mivel a Montreal-szurkolók azt remélték, hogy a Canadiens a fiatal frankofón sztárt, Denis Savardt hozza el.[12] Wickenheiser beilleszkedése lassan történt meg, és szüntelen összehasonlítgatták Savard azonnali sikerével a Black Hawksszal, és az 1983–84-es szezon folyamán el is cserélték a Blueshoz.[33]
Miután az 1982-es rájátszásban a Nordiques kiverte a Canadienst, Gainey így magyarázta a csapat változó sorsát: „Nem várhatjuk már el, hogy csak a mezünk alapján nyerjünk”.[1] A Canadiens misztikája eltűnni látszott, miután zsinórban három playoff-szériában gyenge csapatoktól kaptak ki: a Minnesota North Starstól, az Edmonton Oilerstól és a Nordiquestól. A Nordiques elleni vereség egy brutális széria végét jelezte, amelyben a játékosok több alkalommal megsérteni próbálták egymást, és a média is azon vitázott, hogy melyik csapatot lehet a kettő közül jobban québeci „nemzeti csapatnak” tekinteni.[1] A Québeci Háború két évvel később, 1984-ben érte el csúcspontját (vagy mélypontját), amikor a rájátszásban a Canadiens hat meccs alatt megverte a Nordiquest – de csak a „Nagypénteki Csata” után, amiről az újságok országszerte az első oldalakon tájékoztatták az olvasókat. Miután Dale Hunter, a québeci játékos megütötte Steve Penneyt, a montréali kapust, hatalmas általános verekedés tört ki a második harmad végén.[34] Újabb tömegverekedés tört ki a harmadik harmad előtt, a nyitó buli előtt is, amelyben olyan játékosok is részt vettek, akiket az első bunyó miatt kitiltottak a meccsből. Több mint húsz percig tartott, míg rend lett, és összesen tíz játékost tiltottak ki a meccs hátralévő részéből, és 198 büntetőpercet osztottak ki. Az incidens teljesen megváltoztatta a meccset: a Montréal öt gólt lőtt a harmadik harmadban, és megnyerte a meccset és egyben a szériát is.[34]
1986-ban nyerte meg a Habs huszonharmadszor a Stanley-kupát. Ez volt az első olyan Stanley-kupa döntő 1967 óta, amiben mindkét csapat kanadai volt: a Canadiens a Calgary Flamest verte meg, és egy újonc kapusnak, Patrick Roynak köszönhették a győzelmet.[13] Az 1986-os Canadiens fiatal csapat volt – a kapus újonc volt, a vezetőedző Jean Perron újonc volt, és az egyik legfontosabb támadó, Claude Lemieux is annak számított. Roy a legfiatalabb játékos volt, aki valaha megnyerte a Conn Smythe-trófeát.[35] Egy másik újonc, Brian Skrudland új ligarekordot állított fel, amikor a második meccsen a hosszabbítás kilencedik másodpercében lőtte a döntő gólt. A hosszabbításokat tekintve ez volt a leggyorsabb gól a liga történetében.[13] A két csapat 1989-ben ismét találkozott a kupadöntőben, de ekkor a Flames élvezhette a bajnoki pezsgőt. Ez volt az egyetlen alkalom a Canadiens történetében, amikor egy idegenben játszó csapat a Forum jegén Stanley-kupát nyert.
A Stanley-kupa századik évfordulója 1993-ban volt, és ehhez illően a Canadiens huszonnegyedszer nyerte el a bajnoki címet. Máig ez volt az utolsó alkalom, hogy egy kanadai csapat nyerte meg a kupát.[13] A rájátszás első fordulójának első mérkőzésén a Canadiens kikapott a Nordiques-től hosszabbításban, de azután sorban tíz meccset nyertek hosszabbításban, és ez ligarekord.[36] Mint 1986-ban, Roy nyerte a Conn Smythe-trófeát. A széria egyik legfontosabb pillanata a második mérkőzésen történt, miközben a szériát a Kings vezette 1:0-ra, miután az első meccset megnyerték. Most kevesebb mint két perc volt hátra a meccsből, amikor az eredmény 2:1 volt a Los Angeles Kings javára. A montréali edző, Jacques Demers, megmérette a Los Angeles-i Marty McSorley botját. A bíró, Kerry Fraser, úgy ítélt, hogy a bot görbülete szabálytalan volt, és két percre kiállította McSorley-t. Az elkövetkezendő emberelőnybe a Habs gólt lőtt, kiegyenlítve az eredményt, és végül hosszabbításban 3:2-re győzött a Glorieux, kiegyenlítve a széria állását. Mind a három gólt egy hátvéd, Eric Desjardins ütötte: ez volt az első mesterhármas egy hátvédtől egy kupadöntőben.[37] A harmadik és negyedik mérkőzést is hosszabbításban nyerte meg a Canadiens, végül az ötödik meccsen 4:1-es eredménnyel megnyerték a Canadiens huszonnegyedik Stanley-kupa címét.[38]
A Habs a bajnoki címet nem tudta megvédeni az 1993-94-es szezonban: az első fordulóban, hét mérkőzés alatt kikaptak a Bruinstól. A hatodik meccs, amit a Canadiens elvesztett, volt az utolsó rájátszásos mérkőzés ami a Forumban zajlott le.[13] 1994–95-ben a csapat nem került be a rájátszásba, 25 év során először és 55 év alatt harmadszor. 1995–96-ban újra látni lehetett a CH-t a rájátszásban, de a csapat jövője 1995. december 2-án megváltozott, amikor egy megalázó 11:1-es vereséget szenvedett a Red Wingstől.[13] Patrick Roy 26 lövésből kilencet beengedett, és a második harmadban a tartalékkapus váltotta; amikor Roy elhagyta a jeget, a szurkolók gúnyosan éljenezték.[39] Roy úgy érezte, hogy az edző, Mario Tremblay, direkt hagyta a kapuban, hogy megalázza őt. Miután a padhoz ért, Roy Tremblay mellett elment a csapat elnökéhez, Ronald Coreyhoz, aki az első sorból nézte a meccset, és bejelentette, hogy ez volt az utolsó meccse montréali mezben.[40]
Négy nappal később Royt Mike Keane-nel együtt elcserélték a Colorado Avalanchehez; cserében Jocelyn Thibault-t, Martin Ručinskýt és Andrej Kovalenkót kapták.[13] Ez a csere alaposan megváltoztatta az Avalanche-ot, és Roy csillogó játékkal Stanley-kupa győzelemre vezette új csapatát. 2001-ben ismét kupát nyert az Avalanche-csel, harmadszor megnyervén a Conn Smythe-trófeát. Amikor 2003-ban visszavonult, NHL rekordot hagyott állva: nála több győzelmet egyetlen kapus sem aratott pályafutása során.[41] A Canadiens hosszabb középszerűségbe esett, és a következő tíz szezon folyamán négyszer is megesett, hogy nem került be a rájátszásba, és 2010-ig egyszer sem jutottak tovább az első fordulóból.[41] Emiatt véget ért az a sorozat, ami alatt a csapat 1910-től 2000-ig minden évtizedben legalább egy Stanley-kupa győzelmet aratott.
A sport változó gazdasági körülményei arra kényszerítették a csapatot, hogy új, nagyobb stadiont építsen, ami nagyobb nézői bevételeket hozott.[42] A legutolsó mérkőzés a Forumban 1996. március 11-én zajlott le, amelyen a Habs 4:1-es eredménnyel nyert a Dallas Stars ellen.[43] A meccs után szertartásszerű ünnepséget tartottak, amelynek során a Canadiens múltjának számos sztárja lépett újra a Forum jegére. A leghangosabb éljenezést „Rocket” Richard kapta, akit tíz percig felállva köszöntöttek a szurkolók.[2] Végül Émile Bouchard, a csapat legöregebb életben lévő kapitánya lépett a jégre egy égő fáklyával, amit jelképszerűen adott tovább Richardnak, majd Richard Béliveau-nak és így tovább időrendben, amíg végül az akkori csapatkapitány, Pierre Turgeon vette át.[43] A Canadiens 72 éven át nevezhette a Forumot otthonának, és ebben a több mint hét évtizedben a szentélynek tekintett épületben több mint 1500 mérkőzést nyertek, és 22 Stanley-kupa bajnokságot ünnepelhettek.[43]
1996–2009: új otthon, új tulajdonosok
szerkesztésA Canadiens új otthona a Molson Centre lett, amit később Bell Centre-re kereszteltek át. Az első mérkőzés az új stadionban öt nappal az utolsó Forumbeli meccs után történt. 22 500 ülőhelyével ez a legnagyobb fedett stadion Észak-Amerikában.[44] A stadiont a Canadiens egy 4:1-es Rangers elleni győzelemmel avatta fel, a legelső gólt az új pályájukon Vincent Damphousse lőtte.[45] A Forum szellemei azonban sokáig nem költöztek be az új stadionba: a Canadiens 2002-ig csak egyetlenegyszer nyert rájátszási szériát az 1993-as kupagyőzelem után.[13]
Az 1998–99-es szezonban a Montréal utolsó lett az Északkeleti divízióban, és nem került be a rájátszásba.[13] A 75 pont, amit az alapszakaszban összegyűjtöttek, negyven év óta a legkisebb pontszám volt.[46] A szezon végére olyan híresztelések terjedtek el, ami szerint a csapat elköltözik, ha nem kapnak a tartományi kormánytól segélyt a kanadai dollár rekordos alacsony értéke miatt. A csapat cáfolta a híreszteléseket, viszont Molson erősen fontolóra vette a cég jövőjét a sportban.[13] A Habs a következő két szezonban egyszer sem került be a rájátszásba, és az évi 10–12 millió dolláros veszteség miatt 2001 nyarán a Molson eladta a csapatot.[13]
Miután nem találtak kanadai vevőt, félő volt hogy a Canadiens a Winnipeg Jets és a Nordiques példáját követően az USA-ba költözik.[13] Az amerikai George N. Gillett Jr. közbelépett, és a Bell Centre-t és a Canadiens 80,1%-át, 275 millió dollárért megvásárolta.[47] Molson 19,9%-nyi részvényt megtartott, és evvel együtt elővásárlási jogot is fenntartott arra az esetre, ha Gillett a jövőben el kívánná adni a csapatot. Ezenfelül Gillett csak az NHL igazgatótanácsa egyhangú jóváhagyásával költöztethette volna el a csapatot más városba.[48]
A 2001–02-es szezon előtt bejelentették, hogy Saku Koivu csapatkapitányt nem-Hodgkin lymphomával diagnosztizálták, és az egész szezont ki fogja hagyni. Koivunak azonban sikerült visszatérnie az alapszakasz utolsó három meccsére, és José Théodore-ral együtt, aki abban az évben megnyerte a Hart-emlékkupát, négy szezon után bevezette a Canadienst a rájátszásba.[49] A nyolcadik helyezett Habs az első fordulóban az első helyezett Bruinst legyőzte, és Koivu a csapat tizenkét rájátszásos meccse után 10 pontjával vezette a csapatot.[49] Elismervén szellemi erősségét a betegsége elleni harcában, a liga Koivunak adta a Bill Masterton-emlékkupát.[13]
A legelső nyitott jégpályán rendezett mérkőzést az NHL történetében 2003. november 22-én rendezték az Edmontoni Commonwealth Stadiumban.[8] A Canadiens 4:3-ra verte meg a „házigazda” Edmonton Oilerst; a –20 °C fokos hideg ellenére 57 167 néző ment el a meccsre, ami NHL csúcs.[50] E mérkőzés sikere miatt 2008 óta az NHL minden évben rendez egy szabadtéri meccset, a Winter Classicot.[51]
A 2004–2005-ös NHL-lockout miatt teljesen elmaradt a szezon. Miután a Montreal Expos baseballcsapat elköltözött Washingtonba, a Canadiens megkapta az Expos volt kabaláját, Youppi!-t. Ez volt a Canadiens történelmében az első kabala.[52] Miután 2006–07-ben kimaradtak a rájátszásból, a következő szezonban megnyerték az alapszakasz főosztályi bajnokságot – az elsőt 1989 óta.[13]
2009 óta: újra a Molson család tulajdonában
szerkesztés2009-ben a Molson család visszavásárolta a csapatot és a stadiont Gillett-től;[53] az eladási árat 600 millió dollárnál többre becslik. A jégen, a 2010-es rájátszásban a Montréal 1993 óta első alkalommal elérte az elődöntőt, miután az alapszakasz főosztálybajnok Washington Capitalst és a Stanley-kupa címvédő Pittsburgh Penguinst az első két fordulóban kiütötte,[54] de az elődöntőben már elfogyott az erő: a Philadelphia Flyerst már nem bírták megverni.[55]
Szezonok és rekordok
szerkesztésEz a lista csak az utolsó öt szezon eredményeit mutatja. A teljes lista: A Montréal Canadiens szezonjai.
Szezon | MSz | Gy | V | HV | P | SzG | KG | Helyezés | Rájátszás |
2010–2011 | 82 | 44 | 30 | 8 | 96 | 216 | 209 | 2., Északkelet | Vereség a konferencia negyeddöntőben, 3–4 (Bruins) |
2011–2012 | 82 | 31 | 35 | 16 | 78 | 212 | 225 | 5., Északkelet | Nem jutott be a rájátszásba |
2012–2013 | 48 | 29 | 14 | 5 | 63 | 149 | 126 | 1., Északkelet | Vereség a konferencia negyeddöntőben, 1–4 (Senators) |
2013–2014 | 82 | 46 | 28 | 8 | 100 | 215 | 205 | 3., Atlanti | Vereség a konferencia döntőben, 2–4 (Rangers) |
2014–2015 | 82 | 50 | 22 | 10 | 110 | 221 | 189 | 1., Atlanti | Vereség a konferencia elődöntőben, 2–4 (Lightning) |
Klubrekordok
szerkesztés- Pályafutási rekordok (csak a Canadiensnél)
- Legtöbb szezon a csapatnál: 20 – Henri Richard
- Legtöbb mérkőzés: 1256 – Henri Richard
- Legtöbb gól: 544 – Maurice Richard
- Legtöbb gólpassz: 728 – Guy Lafleur
- Legtöbb pont: 1246 – Guy Lafleur (518 gól, 728 gólpassz)
- Legtöbb kiállításperc: 2248 – Chris Nilan
- Legtöbb sorozatban játszott mérkőzés: 560 – Doug Jarvis
- Szezonrekordok
- Legtöbb gól: 60 – Steve Shutt (1976–1977), Guy Lafleur (1977–1978)
- Legtöbb gól (hátvéd): 28 – Guy Lapointe (1974–1975)
- Legtöbb emberelőnyben lőtt gól: 20 – Yvan Cournoyer (1966–1967)
- Legtöbb emberelőnyben lőtt gól (hátvéd): 19 – Sheldon Souray (2006–2007) (NHL-rekord)
- Legtöbb gólpassz: 82 – Pete Mahovlich (1974–1975)
- Legtöbb pont: 136 – Guy Lafleur (1976–1977)
- Legtöbb pont (hátvéd): 85 – Larry Robinson (1976–1977)
- Legtöbb pont (újonc): 71 – Mats Näslund (1982–1983); Kjell Dahlin (1985–1986)
- Legtöbb kiállitásperc: 358 – Chris Nilan (1984–1985)
- Kapusrekordok – pályafutás
- Legtöbb mérkőzés: 556 – Jacques Plante
- Legtöbb shutout (kapott gól nélküli mérkőzés): 75 – George Hainsworth
- Legtöbb győzelem: 314 – Jacques Plante
- Kapusrekordok – szezon
- Legtöbb mérkőzés: 72 – Carey Price (2010–2011)
- Legtöbb shutout: 22 – George Hainsworth (1928–1929) (NHL-rekord)
- Legtöbb győzelem: 44 – Carey Price (2014–2015)
Színei
szerkesztésA mostani csapatszínek a piros, a kék és a fehér, ezt a színkombinációt használják 1914 óta. A Canadiens színei fontos szerepet töltenek be a francia kanadai kultúrában.
Címer
szerkesztésAz egyik legrégebbi és legismertebb sportcímert, a Montréal Canadiens klasszikus 'C' és 'H' betűkből álló címerét az 1917–18-as szezonban használták először. Ekkor változtatta meg a klub a nevét „Club de hockey Canadien”-re a „Club athlétique Canadien” névről, majd az 1952–53-as szezonban nyerte el a mostani nevét. A 'H' nem a 'Habs' miatt került a címerbe, ez egy téves magyarázat, valójában a 'hockey' szóé, ahogy a klub akkori nevében, a Club de hockey Canadienben szerepelt. AZ NHL.com szerint az első ember, aki a csapatot „Habs”-nak nevezte 1924-ben, az amerikai Tex Rickard, a Madison Square Garden tulajdonosa volt. Rickard azt mondta egy riporternek, hogy a címerben szereplő 'H' a Canadiens mezén valószínűleg a 'Habitants' kezdőbetűje.
Mez
szerkesztésA csapat hazai mezén a piros szín dominál, négy kék és fehér csíkkal, ezek közül egy-egy a karoknál, egy keresztül a mellkason és egy a csípőnél. Az elsődleges idegenbeli mezen a fehér a fő szín, vörös és kék csíkokkal a csípőn, vörössel a karok végén és ugyancsak vörös csíkkal a vállon. A mez alapjai már 1914 óta használatban vannak, a mostani verziót 1952 óta használják. Mivel a csapatnak meghatározó története van és meghatározó Québecben is, ezért a mezt „La Sainte-Flanelle” (szent flanel mez) névvel illetik.
Kabala
szerkesztésA 2004–2005-ös NHL-szezon elején a Canadiens Youppit nevezte ki a hivatalos kabalájának, amely az első beöltözött kabalája a történetében. Youppi sokáig a Montreal Expos baseballcsapat kabalája volt, azonban azok lecserélték, amikor 2004-ben Washingtonba költözött a franchise. A cserével Youppi lett az első olyan kabala a professzionális sportban, amely ligát váltott. A csapat korábbi kabalái gyerekek voltak, akik a játék szünetében a pályán korcsolyáztak. Ezek a gyerekek általában a játékosok, tulajdonosok vagy más, a csapathoz köthető személyek gyerekei voltak. Az egyik legismertebb ilyen kabalagyerek Howie Morenz fia, Howie Morenz Jr. volt.
Játékoskeret
szerkesztésA Montreál Canadiens játékosai a 2022-23-as szezonban:[56]
Név | Mezszám | Pozíció | Születési idő | Születési hely |
---|---|---|---|---|
Támadójátékosok | ||||
Josh Anderson | 17 | Jobbszélső | 1994. május 7. | Kanada, Ontario, Burlington |
Joel Armla | 40 | Jobbszélső | 1993. május 31. | Finnország, Pori |
Alex Belzile | 60 | Jobbszélső | 1991. augusztus 31. | Kanada, Québec, Rivière-du-Loup |
Cole Caufield | 22 | Jobbszélső | 2001. január 2. | Egyesült Államok, Wisconsin, Mosinee |
Kirby Dach | 77 | Középcsatár | 2001. január 21. | Kanada, Alberta, Fort Saskatchewan |
Jonathan Drouin | 27 | Balszélső | 1995. május 28. | Kanada, Québec, Sainte-Agathe-des-Monts |
Christian Dvorak | 28 | Középcsatár | 1996. február 2. | Egyesült Államok, Illinois, Palos |
Jake Evans | 71 | Középcsatár | 1996. június 2. | Kanada, Ontario, Toronto |
Sean Farell | 57 | Középcsatár | 2001. november 2. | Egyesült Államok, Massachusetts, Milford |
Brendan Gallagher | 11 | Jobbszélső | 1992. május 6. | Kanada, Alberta, Edmonton (Kanada) |
Denis Gurianov | 25 | Jobbszélső | 1997. június 7. | Oroszország, Togliatti |
Mike Hoffman | 68 | Balszélső | 1989. november 24. | Kanada, Ontario, Kitchener |
Sean Monahan | 91 | Középcsatár | 1994. október 12. | Kanada, Ontario, Brampton |
Michael Pezzetta | 55 | Balszélső | 1998. május 13. | Kanada, Ontario, Toronto |
Rem Pitlick | 32 | Középcsatár | 1997. április 2. | Kanada, Ontario, Ottawa |
Juraj Slafkovský | 20 | Balszélső | 2004. március 30. | Szlovákia, Kassa |
Nick Suzuki | 14 | Középcsatár | 1999. augusztus 10. | Kanada, Ontario, London |
Chris Tierney | 67 | Középcsatár | 1994. július 1. | Kanada, Ontario, Keswick |
Védekezőjátékosok | ||||
Justin Barron | 52 | Jobbvédő | 2001. november 15. | Kanada, Új-Skócia, Halifax |
Joel Edmundson | 44 | Balvédő | 1993. június 28. | Kanada, Manitoba, Brandon |
Kaiden Guhle | 21 | Balvédő | 2002. január 18. | Kanada, Alberta, Edmonton |
Jordan Harris | 54 | Balvédő | 2000. július 7. | Egyesült Államok, Massachusetts, Haverhill |
Johnathan Kovacevic | 26 | Jobbvédő | 1997. július 12. | Kanada, Ontario, Hamilton |
Mike Matheson | 8 | Balvédő | 1994. február 27. | Kanada, Québec, Pointe-Claire |
David Savard | 58 | Jobbvédő | 1990. október 22. | Kanada, Québec, St-Hyacinthe |
Chris Wideman | 6 | Jobbvédő | 1990. január 7. | Egyesült Államok, Missouri, Saint Louis |
Arber Xhekaj | 72 | Balvédő | 2001. január 30. | Kanada, Ontario, Hamilton |
Kapusok | ||||
Jake Allen | 34 | Kapus | 1990. augusztus 7. | Kanada, Új-Brunswick, Fredericton |
Sam Montembeault | 35 | Kapus | 1996. október 30. | Kanada, Québec, Becancour |
Vezetés
szerkesztésCsapatkapitányok
szerkesztés- Jack Laviolette, 1909–1910
- Newsy Lalonde, 1910–1911
- Jack Laviolette, 1911–1912
- Newsy Lalonde, 1912–1913
- Jimmy Gardner, 1913–1915
- Howard McNamara, 1915–1916
- Newsy Lalonde, 1916–1922
- Sprague Cleghorn, 1922–1925
- Billy Coutu, 1925–1926
- Sylvio Mantha, 1926–1932
- George Hainsworth, 1932–1933
- Sylvio Mantha, 1933–1936
- Babe Siebert, 1936–1939
- Walter Buswell, 1939–1940
- Toe Blake, 1940–1948
- Bill Durnan, 1948 (január–április)
- Émile Bouchard, 1948–1956
- Maurice Richard, 1956–1960
- Doug Harvey, 1960–1961
- Jean Béliveau, 1961–1971
- Henri Richard, 1971–1975
- Yvan Cournoyer, 1975–1979
- Serge Savard, 1979–1981
- Bob Gainey, 1981–1989
- Guy Carbonneau és
Chris Chelios, 1989–1990 (közös kapitányság) - Guy Carbonneau, 1990–1994
- Kirk Muller, 1994–1995
- Mike Keane, 1995 (április–december)
- Pierre Turgeon, 1995–96
- Vincent Damphousse, 1996–1999
- Saku Koivu, 1999–2009
- 2009–2010 között nem volt kapitány
- Brian Gionta, 2010–2014
- Max Pacioretty, 2015–2018[57]
- Shea Weber, 2018–2022[58]
- Nick Suzuki, 2022–[59]
Vezetőedzők
szerkesztés- Joseph Cattarinich és
Jean-Baptiste „Jack” Laviolette, 1909–1910 - Adolphe Lecours, 1911
- Napoleon Dorval, 1911–1913
- Jimmy Gardner, 1913–1915
- Newsy Lalonde, 1915–1921
- Leo Dandurand, 1921–1926
- Cecil Hart, 1926–1932
- Edouard „Newsy” Lalonde, 1932–1934
- Edouard „Newsy” Lalonde és
Leo Dandurand, 1934–1935 - Sylvio Mantha, 1935–1936
- Cecil Hart, 1936–1938
- Cecil Hart és
Jules Dugal, 1938–1939 - Albert „Babe” Siebert, 1939
- Alfred „Pit” Lepine, 1939–1940
- Dick Irvin, 1940–55
- Hector „Toe” Blake, 1955–1968
- Claude Ruel, 1968–1970
- Al MacNeil, 1970–1971
- Scotty Bowman, 1971–1979
- Bernie Geoffrion, 1979
- Claude Ruel, 1979–1981
- Bob Berry, 1981–1984
- Jacques Lemaire, 1984–1985
- Jean Perron, 1985–1988
- Pat Burns, 1988–1992
- Jacques Demers, 1992–1995
- Mario Tremblay, 1995–1997
- Alain Vigneault, 1997–2000
- Michel Therrien, 2000–2003
- Claude Julien, 2003–2006
- Bob Gainey, 2006 (január–május) (ideiglenes)
- Guy Carbonneau, 2006–2009
- Bob Gainey, 2009 (március–június) (ideiglenes)
- Jacques Martin, 2009–2011[60]
- Randy Cunneyworth 2011–2012 (ideiglenes)
- Michel Therrien 2012–2017
- Claude Julien 2017–2021[61]
- Dominique Ducharme 2021–2022[62]
- Martin St. Louis 2022–[63]
Visszavonultatott mezszámok
szerkesztés- 1 Jacques Plante – visszavonva: 1995
- 2 Doug Harvey – visszavonva: 1985
- 3 Emile Bouchard – visszavonva: 2009
- 4 Jean Beliveau – visszavonva: 1971
- 5 Bernard Geoffrion – visszavonva: 2006
- 7 Howie Morenz – visszavonva: 1937
- 9 Maurice Richard – visszavonva: 1960
- 10 Guy Lafleur – visszavonva: 1985
- 12 Dickie Moore – visszavonva: 2005
- 12 Yvan Cournoyer – visszavonva: 2005
- 16 Henri Richard – visszavonva: 1975
- 16 Elmer Lach – visszavonva: 2009
- 18 Serge Savard – visszavonva: 2006
- 19 Larry Robinson – visszavonva: 2007[64]
- 23 Bob Gainey – visszavonva: 2008
- 29 Ken Dryden – visszavonva: 2007
- 33 Patrick Roy – visszavonva: 2008
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ a b c d e f g h i j k l m n Jenish, D'Arcy, The Montreal Canadiens: 100 Years of Glory, ISBN 978-0-385-66325-0
- ↑ a b c d e f g h i j k l m Mckinley, Michael, Hockey: A People's History, ISBN 0-7710-5769-5
- ↑ a b O'Brien, Andy, Les Canadiens, helytelen ISBN kód: 0070929509
- ↑ a b c d e McFarlane, Brian, The Habs, ISBN 0-7737-2981-X
- ↑ url=http://ourhistory.canadiens.com/greatest-moment/The-First-Victory Archiválva 2009. május 17-i dátummal a Wayback Machine-ben
- ↑ Archivált másolat. [2009. április 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. február 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q Pincus, Arthur, The Official Illustrated NHL History, ISBN 1-57243-445-7
- ↑ Holzman, Morey és Nieforth, Joseph, Deceptions and Doublecross: How the NHL Conquered Hockey, ISBN 1-55002-413-2
- ↑ a b Hunter, Douglas, Champions: The Illustrated History of Hockey's Greatest Dynasties, helytelen ISBN kód: 1572432166
- ↑ Archivált másolat. [2009. június 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ a b c d e f g h i McFarlane, Brian, 100 Years of Hockey, ISBN 0-929091-26-4
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x Kay, Jason, A Century of Montreal Canadiens, The Hockey News, ISSN 0018-3016
- ↑ Sandor, Steven, The Battle of Alberta: A Century of Hockey's Greatest Rivalry, ISBN 1-894974-01-8
- ↑ Archivált másolat. [2009. május 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ Archivált másolat. [2006. április 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. április 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. május 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. április 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ http://archives.cbc.ca/version_print.asp?page=1&IDLan=1&IDClip=13338&IDDossier=2222&IDCat=375&IDCatPa=263
- ↑ Archivált másolat. [2012. július 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ a b Archivált másolat. [2009. május 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ a b McFarlane, Brian, Best of the Original Six, ISBN 1-55168-306-7
- ↑ Diamond, Dan és Zweig, Eric, Hockey's Glory Days: The 1950s and '60s, ISBN 0-7407-3829-1
- ↑ http://hockeydb.com/ihdb/stats/teamseasons.php?tid=45
- ↑ Archivált másolat. [2012. szeptember 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ Archivált másolat. [2011. június 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ http://archives.cbc.ca/sports/hockey/clips/16393/
- ↑ Archivált másolat. [2009. április 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 7.)
- ↑ http://www.usatoday.com/sports/hockey/columnist/allen/2008-01-03-1977-canadiens_N.htm
- ↑ a b Willes, Ed, The Rebel League: The Short and Unruly Life of the World Hockey Association, ISBN 0-7710-8947-3
- ↑ Archivált másolat. [2009. április 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2007. december 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ a b Archivált másolat. [2009. március 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. június 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2012. december 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2008. október 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. március 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ http://www.cbc.ca/sports/hockey/story/2008/11/22/roy-religion.html
- ↑ Archivált másolat. [2009. augusztus 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ a b http://www.legendsofhockey.net/LegendsOfHockey/jsp/LegendsMember.jsp?mem=p200602&type=Player&page=bio&list=#photo
- ↑ Archivált másolat. [2009. augusztus 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ a b c Archivált másolat. [2009. március 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. július 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. május 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Todd, Jack, NHL board unanimous: Habs are Gillett's (Montreal Gazette, 2001 június 20, E1-es oldal)
- ↑ Davenport, Jane és Gyulai, Linda, 'I'll restore Habs': New owner looks ahead to that 25th Stanley Cup (Montreal Gazette, 2001 február 1, A1-es oldal)
- ↑ a b Archivált másolat. [2009. május 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ https://web.archive.org/web/20041211104944/http://www.cbc.ca/pcgi-bin/templates/sportsView.cgi?/news/2003/11/22/Sports/outdoor031122
- ↑ Archivált másolat. [2009. július 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. április 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 9.)
- ↑ http://www.nationalpost.com/story.html?id=2290955[halott link]
- ↑ http://sports.espn.go.com/nhl/playoffs/2010/columns/story?columnist=burnside_scott&id=5185039
- ↑ http://sports.espn.go.com/nhl/playoffs/2010/columns/story?columnist=burnside_scott&id=5217029
- ↑ Montréal Canadiens 2022-23 Roster. (Hozzáférés: 2023. június 24.)
- ↑ Pacioretty a Montreal új kapitánya. www.jegkorongblog.hu (2015. szeptember 19.) (Hozzáférés: 2022. szeptember 14.)
- ↑ Shea Weber a Montreal kapitánya. www.jegkorongblog.hu (2018. október 2.) (Hozzáférés: 2022. szeptember 14.)
- ↑ Nick Suzuki a Montreal új kapitánya. www.jegkorongblog.hu (2022. szeptember 13.) (Hozzáférés: 2022. szeptember 14.)
- ↑ Jacques Martin a Montreal új főedzője. jegkorong.blog.hu (2009. június 2.) (Hozzáférés: 2022. szeptember 14.)
- ↑ NHL: menesztette vezetőedzőjét a Montréal. www.nemzetisport.hu (2021. február 24.) (Hozzáférés: 2021. február 25.)
- ↑ A Montreal kirúgta Claude Julient. www.jegkorongblog.hu (2021. február 25.) (Hozzáférés: 2022. szeptember 14.)
- ↑ A Montreal és az Edmonton is kirúgta az edzőjét. www.jegkorongblog.hu (2022. február 11.) (Hozzáférés: 2022. szeptember 14.)
- ↑ Montrealban nincs többé 19-es. jegkorong.blog.hu (2007. november 21.) (Hozzáférés: 2022. szeptember 15.)
További információk
szerkesztés- Hivatalos weboldal (angolul) és (franciául)