Uránusz
Az Uránusz a Naprendszer hetedik bolygója. Óriásbolygó, a harmadik legnagyobb átmérőjű és a negyedik legnagyobb tömegű.
 Uránusz | |
 | |
| A Voyager–2 valós színű felvétele az Uránuszról | |
| Felfedezése | |
| Felfedező | William Herschel |
| Felfedezés ideje | 1781. március 13. |
| Felfedezés helye | Bath |
| Névadó | |
| Pályaadatok | |
| Epocha | J2000.0 |
| Aphélium távolsága | 3 006 389 405 km 20,09647190 CsE |
| Perihélium távolsága | 2 735 555 035 km 18,28605596 CsE |
| Fél nagytengely | 2 870 972 220 km 19,19126393 CsE |
| Pálya kerülete | 18,029 Tm 120,515 CsE |
| Pálya excentricitása | 0,04716771 |
| Orbitális periódus |
|
| Sziderikus keringési idő | 30 707,4896 nap (84,07 év) |
| Szinodikus periódus | 369,65 nap |
| Min. pályamenti sebesség | 6,486 km/s |
| Átl. pályamenti sebesség | 6,795 km/s |
| Max. pályamenti sebesség | 7,128 km/s |
| Közepes anomália | 142,238° |
| Inklináció | 0,76986° (6,48° a Nap egyenlítőjéhez képest) |
| Felszálló csomó hossza | 74,22988° |
| Központi égitest | Nap |
| Holdak | 27[1] |
| Fizikai tulajdonságok | |
| Átlagos átmérő | 51 118 km |
| Egyenlítői sugár | 25 559 km (a földi 4,007-szerese) |
| Poláris sugár | 24 973 km (a földi 3,929-szerese) |
| Lapultság | 0,0229 |
| Felszín területe | 8,084×109 km² (a földi 15,849-szerese) |
| Térfogat | 6,834×1013 km³ (a földi 63,086-szerese) |
| Tömeg | 8,6832×1025 kg (a földi 14,536-szerese) |
| Átlagos sűrűség | 1,318 g/cm³ |
| Felszíni gravitáció | 8,869 m/s² (0,905 g) |
| Szökési sebesség | 21,29 km/s |
| Sziderikus forgásidő | ‒0,71833 nap (17 h 14 min 24 s by convention) [2] |
| Forgási sebesség | 2,59 km/s, 9320 km/h |
| Tengelyferdeség | 97,77° |
| Az égitest északi égi pólusának rektaszcenziója | 77,31° (5 h 9 min 15 s) |
| Az égitest északi égi pólusának deklinációja | +15,175° |
| Albedó | 0,51 |
| Felszíni hőmérséklet | |
| Min. | 59 K Felszín Felhők teteje |
| Átl. | 68 K Felszín 55 K Felhők teteje |
| Max. | Felszín Felhők teteje |
| Látszólagos fényesség |
|
| Atmoszféra | |
| Felszíni nyomás | 120 kPa (a felhőkben) |
| Összetevők | 83% hidrogén 15% hélium 1,99% metán 0,01% ammónia 0,00025% etán 0,00001% acetilén nyomokban szén-monoxid nyomokban hidrogén-szulfid |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Uránusz témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Az Uránusz felfedezését 1781. március 13-ától számítjuk, mert ekkor pillantotta meg először Sir William Herschel. Azóta tudjuk, hogy a bolygót előzőleg 1690 és 1771 között legalább hússzor regisztrálták, de mindannyiszor csillagnak vélték. Az elmozdulását pedig mérési hibának. Herschel eleinte nem volt tisztában vele, hogy a Naprendszer egy eddig ismeretlen bolygóját fedezte fel, először üstökösként azonosította az égitestet.
Nem tartott sokáig, mire a csillagászok felismerték e felfedezés jelentőségét. Sir William eredetileg támogatójáról, III. György angol uralkodóról nevezte el a bolygót, a Georgium Sidus (György csillaga) név azonban nem talált lelkes fogadtatásra a világ többi részén. Lalande azt javasolta, hogy a felfedezőről nevezzék el, végül Johann Elert Bode német csillagász elképzelése kerekedett felül, az Uránusz (Οὐρανός latinosított neve), ami így jobban illeszkedett a többi bolygó ógörög-latin elnevezéseinek sorába). Uránosz az atyja Kronosznak, aki Szaturnusz görög megfelelője, az ég ura.
Herschel hat évvel később felfedezte az Uránusz két legnagyobb holdját: a Titániát (III) és az Oberont (IV). Az Arielt (I) és az Umbrielt (II) 1851-ben Lassell találja meg. A Mirandát (V) csak 1948-ban fedezi fel Gerard Kuiper.
Egyik jele ♅ (Unicode U+2645, főleg asztrológiai) vagy 
(főleg csillagászati).
Atmoszférája
szerkesztés
Az Uránusz légköre nagyrészt hidrogénből (83%) és héliumból (15%) áll. Kevés metánt (2%) is tartalmaz, amely az atmoszféra felső részén elnyeli a vörös fényt, ami miatt a bolygó halvány kékeszöld színű. A felhők ugyanúgy mozognak a szélességek mentén, mint a Jupiter és a Szaturnusz esetében, csak sokkal halványabbak.
A felhőket hidrogén-szulfid alkotja.[3]
Tengelyferdeség
szerkesztésAz Uránusz tengelyferdesége 90°-hoz nagyon közeli, ezért a keringési idő egy jelentős részében az egyik pólus van a Nap irányában. A pólusok több energiát kapnak a Naptól, ennek ellenére a bolygó az egyenlítő közelében a legnagyobb hőmérsékletű, ismeretlen okokból. A nagy tengelyferdeség egy korai bolygóméretű objektummal való ütközés során jöhetett létre több milliárd évvel ezelőtt.
Magnetoszféra
szerkesztés
Az Uránusznak gyenge és aszimmetrikus mágneses tere van. A mágneses tér erőssége a déli félteke felszínén mindössze 0,1 gauss (10 µT), ugyanakkor az északi félgömbön eléri az 1,1 gauss (110 µT) értéket.[4] Az átlagos térerősség a felszínen 0,23 gauss (23 µT).[4]
A Jupiternél és Szaturnusznál feltételezhető fémes hidrogénből álló övezet az ehhez szükséges elegendő tömeg hiányában az Uránusznál nem tudott kialakulni. Az erős mágneses tér hiányát a Voyager-2 űrszonda igazolta, amely meglepetést keltett, és a bolygó belső szerkezetére így másféle magyarázatot kellett keresni.
Az Uránusz mágneses tengelye 60°-kal eltér a forgási tengelytől, ezért a napszél lökéshullám frontja erősen eltolja, mintegy a bolygó mögé csavarja és spirálba rendezi a mágneses erővonalakat. A magban nagy nyomású, átalakult kristályszerkezetű sós-ionos víz áramlik, amely gyenge mágneses erőteret kelt.
Jelenleg 27 ismert holdja van az Uránusznak. Legnagyobbak a bolygótól való távolság sorrendjében: Miranda (V), Ariel (I), Umbriel (II), Titánia (III) és Oberon (IV). A Voyager–2 tizenegy további Uránusz-holdat fedezett fel (Cordelia, Ophelia, Bianca, Cressida, Desdemona, Juliet, Portia, Rosalinda, Belinda, Puck és Perdita, amit csak 1999-ben találnak meg a Voyager-2 felvételeken). A Caliban és Sycorax holdakat 1997-ben fedezik fel földi távcsövekkel. A Setebos, Stephano és Prospero 1999-ben, a Trinculo, Francisco, Ferdinand és Margaret 2001-ben, a Mab és a Cupid pedig 2003-ban kerül felfedezésre. A holdakat Shakespeare és Alexander Pope hőseiről nevezték el.[5][6] Az Uránusz holdjai igen halványak. Még a legnagyobb és legfényesebb Titania is 14 magnitúdós, ezért csak távcsövekkel figyelhető meg.
Trójai holdak
szerkesztésKorábban a csillagászok nem tartották valószínűnek, hogy az Uránusznak trójai holdjai lennének, a Neptunusz gravitációs hatása miatt. Azonban létezik ilyen kisbolygó, a 2011 QF99, ami a bolygó L4 Lagrange-pontja körül kering, meglehetősen nagy távolságra az anyabolygótól. Átmérője mintegy 60 km, anyaga szikla és jég. A bolygó az elmúlt pár százezer évben foghatta be, és a QF99 nagyjából egymillió év múlva el fog szabadulni tőle.[7]
A Miranda
szerkesztés
A Miranda a nagyobb holdak legbelsőbbike, a Voyager-2 űrszonda 1986-ban alaposan szemrevételezte. Talán az Uránusz legérdekesebb holdja, de legalábbis a legbizarrabb. Amikor az első képek megérkeztek róla, a kutatók nem tudták, mit gondoljanak. A hold felszínén kusza rendetlenség tükröződött, hatalmas szirtek, barázdák és völgyek rakódtak a régi, megszokott kinézetű, kráterekkel pettyezett területekre. Hatalmas, akár 20 km mély kanyonok is látszanak. Esetenként a barázdált területek hirtelen válthatnak, és érdekes alakú képződmény jön létre. A kutatók először azt hitték, a Miranda egy ütközés során széttört, aztán újra összeállt, mint egy rosszul összerakott kirakójáték. Feltevésük szerint akár öt különböző ilyen esemény is történhetett, és a hold mindegyik után a megmaradt maradványokból állt össze, a belsejének egy része pedig kitüremkedett a felszín alól.
Valószínűbbnek tűnik azonban az az elmélet, amely szerint a részben megolvadt jég feltörhetett a hold belsejéből, és beboríthatta a felszín egy részét. A könnyebb anyag a nehezebb felszíni anyagok alá temetve maradt, amíg ki nem dolgozta magát a felszínre. Akárhogy is alakult ki a Miranda összekuszált felszíne, a kutatók meglepődtek, hogy ennyi tektonikus aktivitás tapasztalható rajta, hiszen a hold kicsi, és hideg. Összetétele 40% jég és 60% kő.
A Titánia
szerkesztésAz Uránusz legnagyobb holdja, átmérője 1578 km. A bolygótól mért távolsága 436 270 km. Felszínét jég borítja, amit hosszú völgyek és kráterek szabdalnak fel. A legnagyobb kráter a 200 km átmérőjű Gertrudis-medence. Aktív geológiai múltjára utalnak a tektonikus szakadékok. A Messina-szakadék 1500 km hosszú és 75 km széles.
Gyűrűrendszere
szerkesztés
1977-ben egy csillagfedés alkalmával fedezték fel a gyűrűrendszer létezését. A Voyager-2 később összesen 11 különálló gyűrűt derített fel.
Megfigyelés
szerkesztésAz Uránusz nem mindig pillantható meg szabad szemmel, a látszó fényessége a szem érzékenységének határán mozog. Amikor szembenállásban van a Nappal, és rendkívül tiszta az ég, akkor nagyon halvány égitestként megpillantható. Hogy a bolygókorong látszó átmérője akkorának látszódjon távcsövünkben, mint a Hold szabad szemmel, és néhány felszíni részletet is láthassunk, ahhoz 300-350-szeres nagyítást kell alkalmaznunk 18-20 centiméteres átmérőjű teleszkóppal. Ha a fényszennyezés kicsi, vagy egyáltalán nincs, akkor ilyen nagyítás mellett akár az 5 legnagyobb holdja is látható (Ariel, Miranda, Umbriel, Oberon, Titánia), de ahhoz, hogy a bolygó korong alakja látható legyen, elég 70-80-szoros nagyítás is. Néha sötétebb sávszerű képződményeket is megpillanthatunk, ennek legkedvezőbb ideje 42 évenként van – mostanában 2011 tájékán volt –, amikor az egyenlítő síkja a Föld felé fordul.
Kutatás
szerkesztés1986-ban a NASA Voyager–2 űrszondája lett az első, amely megközelítette az Uránuszt. Ez a bolygó eddigi egyetlen közeli megfigyelése, és bár az évek során tudósok és szakemberek több uránuszi küldetést is javasoltak, ezek közül (2018-ig) még nem valósult meg egy sem.[8][9] Az 1977-ben indított Voyager–2 1986. január 24-én repült el az Uránusz mellett, 81 500 km-re a bolygó felhőzetének határától. Az űrszonda megvizsgálta az Uránusz légkörének felépítését és kémiai összetételét, beleértve az egyedi időjárást, amelyet a 97,77°-os tengelyhajlása okoz. A Voyager–2 elsőként tanulmányozta közelről öt addig ismert holdját, és az általa gyűjtött adatokat azóta is vizsgálva űrkutatók 11 újat fedeztek fel. Az űrszonda két új gyűrűt is felfedezett az Uránusz körül.[10][11]
Kapcsolódó szócikkek
szerkesztésJegyzetek
szerkesztés- ↑ Known populations of solar system objects. [2013. május 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. november 7.)
- ↑ IAG TRAVAUX 2001. [2011. augusztus 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. április 26.)
- ↑ Rettenetes bűz terjeng a világűrben, ez az oka Archiválva 2018. április 30-i dátummal a Wayback Machine-ben 2018-04-30
- ↑ a b (1986. július 1.) „Magnetic Fields at Uranus”. Science 233 (4759), 85–89. o. DOI:10.1126/science.233.4759.85. ISSN 0036-8075. PMID 17812894.
- ↑ nineplanets.org
- ↑ ŰRVILÁG magazin (magyar nyelven). © Űrvilág, 2008. július 12. (Hozzáférés: 2012. június 30.)
- ↑ 'Trojan' Asteroids in Far Reaches of Solar System More Common Than Previously Thought 2013-08-29
- ↑ National Research Council: Vision and Voyages for Planetary Science in the Decade 2013-2022. Washington, D.C: The National Academies Press. 2011. Hozzáférés: 2017. augusztus 24.
- ↑ Michael Schirber: Missions Proposed to Explore Mysterious Tilted Planet Uranus. Space.com (2011. október 13.) (Hozzáférés: 2017. augusztus 24.)
- ↑ Voyager Celebrates 25 Years Since Uranus Visit. NASA (2011. január 21.) (Hozzáférés: 2017. augusztus 24.) arch
- ↑ Uranus Approach. NASA Jet Propulsion Laboratory (Hozzáférés: 2017. augusztus 24.)
Források
szerkesztés- M. Alexandersen, B. Gladman, S. Greenstreet, J. J. Kavelaars, J.-M. Petit, S. Gwyn: A Uranian Trojan and the Frequency of Temporary Giant-Planet Co-Orbitals. Science, 2013; 341 (6149): 994 DOI: 10.1126/science.1238072
További információk
szerkesztés- Uránusz-hírek a Hírek.Csillagászat.hu portál rovata
