Albert-László Barabási

Előjáróban leszögezném, hogy Barabási Albert László annyira olvasmányosan, annyira sodró lelkesedéssel ír, hogy Frei Tamás ezt látva üveges szemmel dobálja a kandallóba 2020 című könyvének kéziratlapjait. Másrészt viszont Barabási Albert László könyve tudományos szövegként komolytalan. Amikor a nebraskai fegyverkiállításról egy 1514-es bíborosi konklávéra ugrik, majd onnan 1917-be, ahol egy meteorológust szemrevételez, onnan pedig Bangladesbe, és így tovább, az engem arra emlékeztet, ahogy a bűvész felzavarja a színpadra a bögyös bikinis asszisztenseit, így terelve el arról a figyelmünket, hogy közben a háttérben épp egy nyulat tömköd bele a cilinderébe. Persze lehetséges, hogy szó sincs átverésről – de maga a szándék, hogy itt mintha el akarnák terelni a figyelmemet, már gyanakvást kelt. Hiszen ha Barabásinak igazán lenne mondanivalója, akkor elmondaná – gondolom magamban -, ezzel szemben csak pörög ide-oda, néha pedig elidőz totálisan lényegtelennek tűnő részeknél (mint amilyen a nagyszebeni kutatás egy latin nyelvű levél után), és még a könyv felénél sem hajlandó kibökni, hogy voltaképpen mi hogy jön ide. (Megjegyzem, később is alig-alig*.) Fejtegetései totálisan olyanok, mint az épp általa említett örvénylő folyadékban lebegő apró részecskék: „hatalmas ugrásokat tesznek, azok között pedig idegesítően szöszmötölnek.” Szóval: ez egy diffúz könyv.

Vegyük például ezt a Székely „Dózsa” György szálat. Tulajdonképpen a könyv felét kiteszi, de vesszek meg, ha valaki meg tudja nekem indokolni ennek szükségességét. Persze nagyon jó kis Dózsa-értekezés ez, csak az a baj vele (az indokolatlanságán túl), hogy történelmi tanulmánynak bajosan vehető. Lehet, hogy szőrszálhasogató vagyok, de ha olyat olvasok egy szakmunkában, hogy Bakócz Tamásnak „forogni kezdett a gyomra”, akkor kicsit elkedvetlenedem. Majd ha a Szent Péter bazilikában talált verejtékmaradványok izotópos vizsgálatából kiderül, hogy 1.) a verejtékcsepp Bakócz Tamáshoz tartozik 2.) a verejtékcsepp kémiai összetétele arra utal, hogy Bakócz ideges volt – na, akkor majd mondhat ilyet. Amúgy meg csak mellébeszélés. Blöff. Egyébként is az egész Dózsa-ügy olybá tűnik nekem, mintha Barabási álma lett volna írni egy történelmi regényt. Van itt párviadal, csodás események, kitágult orrlyukakkal vágtató paripák, de még Eötvös Magyarország 1514-ben című könyvéből is átvesz egy monológot (történelmi erejű bizonyíték! muhaha!). Ami szép meg jó, és ismétlem: élvezet volt olvasni, de biztos, hogy ide való?

Amúgy Barabási a következő nagyívű ígérettel nyitja e könyvet: "Ha minden jól megy, mire a könyv végére ér, Ön is eljut a felismerésig, hogy akármilyen spontán embernek gondolta magát, valójában sokkal kiszámíthatóbb, mintsem hajlandó lenne beismerni." Az a problémám ezzel, hogy Barabási innentől kezdve mintha következetesen összemosná az emberi cselekedetek statisztikai megjósolhatóságának tényét az én egyéni spontaneitásommal – ami azért egészen más tészta. Arra gyanakszom, hogy írónk a varázsló szerepében akar tetszelegni, holott „csak” tudós. Az is szép szakma, üzenem neki innen a boltból, tessék vele megelégedni. Mert maga az elmélet, az nem tagadom, káprázatos lehetőségeket rejt magában: a hálózatok tudományát kiterjeszteni az emberi viselkedés magyarázatára. Hiszen valóban, a műholdak korában az emberek mozgásáról már annyi adat gyűlt össze, hogy csak legyen, aki győzi feldolgozni, és az is tuti, hogy ezekből a feldolgozott adatokból nagyon érdekes következtetéseket lehet majd (ismétlem: majd!) levonni. De ez nem mágia – csak kreatív adatfeldolgozás. Vagy ahogy Barabási definiálja: humán dinamika. Ami viszont e könyv alapján nem tudománynak tűnik, csupán egy tudomány ígéretének. (Ami persze szintúgy nem kevés.)

Másrészt itt vannak ugye ezek a fránya villanások – azok az előre kiszámíthatatlan szabálytól való eltérések, amelyek torzítják a statisztikai adatokat, megnehezítve ezzel azok feldolgozását. Mivel Barabási címül is őket választotta, némi joggal reméltem, hogy mond majd róluk valamit – akár azt, hogyan lehet előre jelezni őket. (Na, ez valóban a humán dinamika Szent Grálja lett volna.) Ezzel szemben az író elköveti azt a bravúrt, hogy háromszáz oldalon keresztül alig ejt róluk egy tiszta szót – még definiálni sem képes őket rendesen. Amit velük kapcsolatban felhoz, az egy rakás analógia: hogy mintha villanások lennének felfedezhetők a majmok, az albatroszok, a bankjegyek, meg még ki tudja mik mozgásában is – ami tök jó, tök érdekes, de egy analógia még nem tudományos bizonyíték, pláne ha ilyen kevéssé meggyőző. Merthogy így oldalog be a Dózsa-féle parasztfelkelés is a sztoriba: mint történelmi analógia. Hiszen az is milyen kiszámíthatatlan volt. Legalább ennyire kiszámíthatatlan volt persze az is, hogy édesapám bejelentette, holnap nálunk alszik, mégsem írok róla százötven oldalt. Ráadásul nevetségesnek találom, hogy konkrétan prófétát csinál egy Telegdi nevű nemesből, csak mert megjósolta előre az eseményeket. Még ilyet! Kitalálta, hogy ha felfegyverzik a parasztokat, akkor azok esetleg fölkoncolnak pár nemest! Orákulum volt a csávó! Én meg ezennel megjósolom, hogy ha adok egy filcet Kornél fiam kezébe, akkor összefirkálja a falat. Hihetetlen, mi?

Minden tiszteletem Barabási lendületének és intelligenciájának. Biztos vagyok benne, hogy ebből a témából lehengerlő egyórás előadást tud összeállítani – de ez így egy habos-babos izé. Tulajdonképpen annyi a slusszpoénja, hogy Karl Popper „Állításával ellentétben nincs rá szilárd bizonyíték, hogy a társadalmi rendszereket nem lehet előre jelezni.” (281. oldal) Értjük: az a konklúzió, hogy nem bizonyíthatjuk, hogy nem lehet. Igaz, azt sem tudjuk bizonyítani, hogy lehet. Na, ezért érdemes volt megírni ezt a könyvet… Összességében: tudományos munkának 1 csillag, viszont ha valamiféle Pynchon-féle posztmodern regénynek tekintem, akkor 5. Így jön ki a 3.

* "Az Olvasó talán időnként eltűnődik rajta, hogy mit keres Székely György, a tizenhatodik századi hős – vagy gazember – egy humán dinamikával foglalkozó könyvben? Mi köze a természettudománynak a történelemhez?" Nem „időnként”, László, hanem állandóan ezen töprengek, amióta ebbe a könyvbe belekezdtem. Úgyhogy ha már így a 278. oldalon megkérdezted, húsz oldallal a vége előtt, hát lepj meg végre a válasszal, kérlek, mert már marhára ideges vagyok.… (more)

Minden bizonnyal nem ez a legmélyebb, legtámadhatatlanabb szakmai mű, amit valaha írtak. De pont arról szól, hogy a tehetség nem minden, kell a manír is. És fenn van a sikerlistán? Fenn van a sikerlistán. Q. E. D.

Szeretem, amikor egy könyv képes arra, hogy masszív negatív előfeltevéseimet pozitív viszonyulásba fordítsa át. Barabási előző könyve, a Villanások konkrétan az agylob üszkös facsonkokkal tarkított határvidékére sodort – meggyőződésem ugyanis, hogy nagy arányban tartalmaz valamit, amit a szaknyelv „blöff”-ként definiál. A Siker viszont egy végtelenül takaros kis kötet, iskolapéldája annak, hogyan kell ismeretterjesztő irodalmat felépíteni: legyenek benne nagyobb, 15-20 oldalas olvasmányos blokkok, aminek gerincét izgalmas példák és a vizsgálati folyamat világos felvázolása alkotja, majd ezek torkolljanak egy-két mondatos velős maximákba, amiket akár a bögrénkre is gravíroztathatunk. Dinamikus főszöveg keményre hegyezett konklúziókkal, ennyi az egész. Néha volt olyan érzésem, hogy tömörebben is fogalmazhatna a szerző, de ahhoz képest, hogy az előző Barabási-könyvemben még húsz oldallal a vége előtt se tudtam eldönteni, akar-e közölni egyáltalán valamit, ez igazán incifinciségnek tekinthető. Ráadásul (mert van ráadásul is!) olvasás közben volt pár aha-élményem is: olyan bevillanások, amelynek során ráismertem valamire korábbi észleléseim, tapasztalataim vagy olvasmányaim* rejtőzködő motívumaiból – ez pedig garancia arra, hogy az ember erős kötődést alakítson ki a szöveggel. Azt nem tudhatom persze, van-e valami gyakorlati haszna a sikeresség szempontjából, ha bebiflázzuk a kötet aranyköpéseit**, de arra mindenképpen jó volt, hogy megértsem, Barabási miért is lett a hálózatkutatás tudományának fennen lobogó fáklyája.

Amúgy meg elmondjam, mi a siker képlete?
S=Qr

Azt hittétek, nem kell megvenni a könyvet, mi?

* Például szépen kapcsolódik az egyenlőtlenség témaköréhez, közelebbről Piketty közgazdasági bestselleréhez (közgazdasági bestseller, milyen az már???). Az egyenlőtlenség is leírható ugyanis Barabási fő tételével, jelesül azzal, hogy amíg az egyén által befektethető munka korlátozott, tehát haranggörbével írható le, addig az elérhető siker határtalan, vagyis exponenciálisan növelhető. Aminek köszönhetően előfordulhat, hogy az én üzleti érzékem és teljesítményem ugyan alig marad el egy oligarcha üzleti érzékétől, de ő velem ellentétben sikeresen rácsatlakozott egy hálózati csomópontra (nevezzük ezt a csomópontot miniszterelnöknek), így vagyona mégis több ezerszerese lett az enyémnek. Na, hát ilyesmiket is ki lehet hüvelyezni ebből a könyvből.
** Ha mondjuk kivétel nélkül minden könyvkiadó elolvassa Barabásit, tökéletesen meg is érti Barabásit, és hiba nélkül alkalmazza is a Barabási-féle maximákat, akkor vajon az összes kiadó sikeres lesz, kitágítva ezzel a piac határait, vagy pont ugyanannyira lesznek sikeresek, mint addig?… (more)

Nice introductory book on Network Science.

As a student of mathematical modeling, I found this book thought-provoking and interesting. Not a stranger to networks, I would say this book still managed to have some effect on me. It would be enough for me to credit this book with re-sparking my interest in the topics of network analysis and mathematical models.

A bit on the long-winded side at times, however. But this might be because it is not my first time with networks.

3.5-4/5… (more)

Mostly about success in science, not uninteresting. The core "laws of success" are not really surprising but still interesting to be visualized. Some insights:

- In the modern art industry, there is no objective measure for performance, and previous prestige thus exclusively determines later prestige. (The author calls this "network effects".)

- While performance is bounded, success is unbounded and distributed unevenly (comparable to financial wealth). Between the most successful people / institutions, there are often substantial differences in success, but they do not correspond to differences in performance.

- The initial reviews on Amazon or the initial support on Kickstarter determine the success of a product to a large extent. This is called "preferential attachment". Interestingly, this can be replicated quite easily in a controlled manner by writing early reviews / granting early support on these platforms. This may also imply that the order of comments in committee meetings plays a big role, the first comments having the most impact.

In general, success is determined by previous success, performance, endurance, and radomness. Because of the dependency on previous success, this is an exponential relationship with regard to time.

The role of networks and collaboration, which the author emphasizes, is a bit unclear. At one point, the conclusion is that since the 1990s in science collaborative publications are more successful than solitary publications; -- at another point it is mentioned that female economists attain tenure much less often than male economists, and that this can be traced back exclusively to their more (!) collaborative work style, with their contributions not being appropriately acknowledged.

The author (who is a well-informed and leading scientist) does not talk much about methodology, so that for the few surprising results that they report it is hard to firmly believe them. For example, I looked up the cited study that music concerts are judged by sight rather than hearing, and found a follow-up study that replicates the results but warns against over-interpreting them (https://journals.plos.org/plosone/article?id=10.1371/journal.pone.0202075). On the positive side, this lack of dry detail keeps the book short, digestible, and enjoyable.… (more)