Torgny Lindgren (1) (1938–2017)

„Berótaiban, Hadadézer király városában láttam először Sáfánt én, Dávid király. Hétéves volt, ott állt apja feldúlt házának kapujában, ott találtam rá; benn a házban holtan feküdtek nővérei, anyja és apja, hős harcosaim mészárolták le őket; bátyjai fogságba estek, arcán patakzott a könny, ikertestvére, Aksa is odabenn feküdt leölve, én pedig lehajoltam hozzá; máig sem tudom, ő hogy maradt életben; kezembe fogtam fejecskéjét, hogy megvigasztaljam, s azt mondtam:
Isten tette ezt velünk.”

Dávidot az Úr kente fel királlyá. (Szerettük volna az Urat is megszólaltatni a kérdésben, de titkársága megkeresésünkre lapzártáig nem válaszolt.) És mivel az Úr kente fel, ezért Szent. Bármit tesz, az ezáltal Szentté válik. Ha galád módon, kéjvágyból megöleti Úriást – hát a kéjvágyat is az Úr plántálta belé, az is az isteni terv része, szóval megölni Úriást bizonnyal Szent Dolog. Ha lerohanja a szuverén Amalekita Államot, ahol civileket bombáz... bocsesz... szóval kardoz halomra – hát arra is nyilván Isten által szentesített geopolitikai szükségszerűségek késztették, szóval nincs itt semmi látnivaló. Dávidot tehát a felkentség megszabadítja a személyes felelősségtől és elemeli a köznapi moráltól, de ezáltal a valóságtól is. Privát, egyszemélyes bunkerbe kényszeríti: ez a bunker pedig a diktátorok elviselhetetlen magányossága.

Nagyszerű diktátorregény ez, amiben a biblikus háttér és nyelvezet erőteljesen aláhúzza a tárgyalt erkölcsi kérdéseket. Remekül érzékelteti a hatalom csúcsán élők kozmikus egyedüllétét, örök félelmüket a hatalom elvesztésétől, és azt is, ahogy a nekik alávetettek (de náluk okosabbak) hogyan játszanak ezekkel a félelmekkel, hogy saját céljaikat elérjék. Mert a diktátor az olyan, hogy egyszerre képtelenül erős és képtelenül gyenge. Ki vagy neki szolgáltatva, de ő is ki van szolgáltatva saját rettegésének. Talán ha nem rettegne folyton, minket sem basztatna annyit.… (more)

The least interesting thing about Hash by Torgny Lindgren is the plot. Plot within the plot actually.

Mr. Lindgren's book Hash is about a man telling a story. The story he is telling rambles on about two men travelling through northern Sweden looking for the perfect hash. From what I can gleen, hash is a meat based dish made up of the parts of the cow most people run from in terror. These are basically boiled along with various other ingredients, assembled into a loaf served sliced and cold. A batch of hash can keep all year, sometimes longer.

Gross.

What interested me much more than the tale was its teller.

When the novel opens the teller is fifty-four years old and living in a remote section of rural northern Sweden. He has spent a good part of his life writing local interest articles for a nearby newspaper, documenting the unusual lives of the people who live in the area. One day, he receives a letter from the newspaper's editor informing him that the paper has discovered that his stories are all false, that none of the people he describes in them are real, that even the places he mentions are fictitious. The editor forbids him from not only writing further stories for the paper but from writing anything at all.

The teller takes these words to heart and stops writing for the next 53 years. When late in life he discovers that the newspaper editor has died, he again takes up his pen and continues writing from where he left off over five decades ago. Now an old man, he has a lot of ground to cover as much has happened in the lives of his characters since he stopped writing it all down.

The rest of the book alternates between the teller's struggle with the authorities in the nursing home where he now lives and the lives of his characters who search for the perfect hash.

It's an unusual book, not at all like the Swedish crime fiction I'm used to reading.

I liked it.

It left me wondering about the nature of stories and their importance to both audience and writer. What are we to make of the idea that the stories continue forward even when no one is telling them? I think this is at heart a childish notion, but it's a powerful one none-the-less, powerful to this reader anyway. Do we have a responsibility to tell the stories we tell? Do we owe something to the characters in them?

I know one thing for certain. While I look forward to more by Mr. Lindgren, I'm not going to be eating Swedish hash anytime soon.… (more)