Alexander Watson (1) (1979–)

Elégtétel, amikor az ember brutális leárazáson vesz valamit, és az öt csillagnak bizonyul. Persze, valahol szomorú, hogy efféle könyvek raktáron maradnak, mert nem kapkodja el őket a nép, és végül egy „Akció!” matricával a hasukon találják magukat valami könyvesbolti piramison (ami a szociális otthon megfelelője könyvéknél), de hát most mit csináljunk, ilyen az élet, és ha így alakult, ne hagyjuk ki az alkalmat. Watson vaskos monográfiája az első világháborút tárgyalja, de nem általános megközelítésben, hanem a központi hatalmak két kulcsállamára, Németországra és az Osztrák-Magyar Monarchiára fókuszálva*. Újszerűségét az adja, hogy e két birodalom fő problémáját állítja középpontba: a bezártságot. Ők ketten ugyanis Közép-Európát birtokolták, ami ugye szép régió, de vállban szűk kicsit, keletről az oroszok bökdösnek a könyökükkel, nyugatról a franciák, a tengeren lépten-nyomon az ángliusok lépnek a lábujjunkra, hogy az olyan kavicsokról a cipőnkben már ne is beszéljünk, mint az apró szerb állam vagy Románia. Ez egyfajta klausztrofób érzést okozott az érintett társadalmakban, hogy a politikai elitről már ne is beszéljünk, ráadásul egy elhúzódó világháború esetén várható nehézségek kiindulópontja. Nyersanyag- és élelmiszerhiányt ígér, ami abból fakad, hogy mi sem könnyebb, mint elzárni ezen országokat a világkereskedelemtől, mert mezőgazdaságuk és iparuk teljesítőképessége ugyan imponáló, ám azért nem végtelen. Ez, az éhínség és a gazdasági összeomlás veszedelme a hurok, ami végig ott volt a németek és az osztrákok nyakán, bár több-kevesebb sikerrel próbálták kihúzni a fejüket belőle.

(Közbevetőleg jegyzem meg, mert később nehéz lenne beilleszteni: a kötet egyik legnagyobb erénye, hogy láthatóvá teszi a lényegi különbségeket, amelyek a Habsburgok és Vilmos Németországa között feszültek. Itt nem csak arról van szó, hogy utóbbiak sokkal potensebb iparral és hadsereggel rendelkeztek, és hadvezetésük is klasszisokkal tehetségesebbnek bizonyult, mint az osztrákoké**. Ennél fontosabb, hogy Németország többé-kevésbé egységes nemzetállam volt, aki megdöbbentő hatásfokkal volt képes mozgósítani saját népességét, és kiaknázni erőforrásait – gyakorlatilag egészen 1918-ig. A Monarchia ezzel szemben ómódi birodalmi berendezkedés volt, Isten tudja, mennyi népcsoporttal, nyelvvel és kultúrával, akiket csak a császár személye - és nem elhanyagolható mértékben a katolikus vallás - kötött össze. Bár a háború kezdetén sikerült meglepően jól mozgósítani ezeket a széttartó célokkal rendelkező közösségeket, de lehetett sejteni, ez nem fog mindig ilyen flottul menni***. Ferenc József házi birodalma egész egyszerűen túl sok energiaveszteséggel működött, sosem volt képes elég erőt koncentrálni, mert az elszökött a rosszul összefabrikált intézmények résein, a nemzetiségek közötti konfliktusokban, no meg a fogalmatlan hadvezetőség kezén. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy 1.) az Osztrák-Magyar Monarchia voltaképpen már 1915-re elveszítette a háborút, fennmaradását jórészt annak köszönhette, hogy a németektől rendre vérátömlesztést kapott, ám ezzel csatlós szerepbe lavírozta magát 2.) mindez pedig világosan illusztrálja a nemzetállamok erejét az idejétmúlt birodalmi szerveződésekkel szemben, amelyek a tömegháborúk világában egyszerűen már képtelenek voltak tartósan olyan teljesítményt nyújtani, amit az új követelmények megkívántak. Nem is csoda, hogy amikor az egésznek vége lett, úgy hullott szét az egész, mint egy kártyavár.)

A bekerítettséggel kapcsolatos problémákra a tengelyhatalmak sokszínű válaszokat adtak. Ott volt például a propaganda, amely sokáig fennmaradó negatív klisékkel ajándékozta meg a régiót. A németek azt is felismerték, hogy ha a jövő háborúiban is helyt akarnak állni, akkor létre kell hozniuk egy éléskamrát – és erre a keleti búzaföldek, Ukrajna és a Baltikum fekete talaja tökéletesen alkalmasnak tűnt. Gondolták, elég megfelelő számú német telepest odapaterolni, ők majd felvirágoztatják a barbár végeket, szütyőjükben a vetőmaggal meg a Goethe-összessel****. Megszületett tehát az élettér-elmélet, ami aztán a Mein Kampfban támadt fel újra, még agresszívabban. Ludendorff, a német hadigépezet szíve és esze egy pillanatig sem habozott, az elfoglalt területeket a lehető legjobban kiszipolyozta. Igaz, mindezt nem tette olyan brutálisan, mint később a Harmadik Birodalom, de azért megmutatta nekik az utat, amin el kell indulni. Mindezeken túl a németeknek volt még egy csodafegyverük arra, hogyan lehetne kitörni a kontinentális ketrecből: a tengeralattjárók. Bevetésük azonban – Watson szerint – kapitális hibának bizonyult. Mert igaz ugyan, hogy a totális tengeralattjáró-háborúval mély sebet ejtettek az antanton, de korántsem akkorát, hogy az elvérezzen. Cserébe viszont magukra húzták az USA haderejét és korlátlan ipari kapacitását – ráadásul pont egy olyan pillanatban, amikor az oroszok kiléptek a konfliktusból, és úgy festett, a központi hatalmaknak a többéves kimerítő birkózás után sanszuk van a győzelemre. A teutonok nyilván úgy vélték, hogy Amerika messze van, és mire összeszedi magát, addigra késő lesz a franciáknak és az angoloknak. De tévedtek. Úgyhogy hiába gyürkőztek neki 1918-ban, hogy döntő csapást mérjenek az ellenre, ekkorra már annyira ki voltak merülve, ellenfelük pedig olyan fölényben volt az emberek számát tekintve éppúgy, mint felszerelésben, hogy reális esélyük nemigen volt a sikerre. Offenzívájuk összeomlása pedig egyben azt is jelentette, hogy minden erejüket elherdálták, a várható ellencsapások elhárítására pedig egyszerűen nem maradt kapacitásuk*****.

Pazar elemző kötet, ami mellesleg megteremti a kontinuitást az első és a második világháború között. Persze ez a kontinuitás nem újdonság: sokan vizsgálták már a mérgező békét, ami nem megoldotta, hanem konzerválta a nemzetek közötti feszültségeket. Ugyanakkor Watson rámutat még egyre-másra. Például itt van az a régió, amit Snyder „véres övezetnek” nevez: ez a Baltikumtól a Balkánig terjedő sáv, benne Belorusszal és Ukrajnával. Ezen a területen ugyanis már az első világháborúban kialakult a gyakorlat, hogy a felek megkíséreltek etnikai homogenitást létrehozni – és bizony ez a folyamat az első világháborúban kezdődött******. Ennek nyilván a zsidó kisebbség volt a legnagyobb vesztese, akik rendre két tűz közé szorultak. De a többiekre is rájárt a rúd: a Monarchia hadserege a rutén civileket vegzálta, a németek meg a baltiakat igyekeztek másodlagos állampolgári szerepbe kényszeríteni. Szóval a minták kialakultak. Amikor pedig vége lett a háborúnak, az áldozatok revansot vettek*******, az agresszió körhintája pedig nem szokott leállni. Mert ezek az újabb áldozatok (ha tehették egyáltalán), rákontráztak az erőszakra********, és így tovább, és így tovább. És nem akadt senki, aki a tetteseket elszámoltatta volna. Ez pedig, nyugodtan kijelenthetjük, tökéletes táptalajt teremtett ahhoz, amit a régió a második világháborúban elszenvedett.

* Törökországról és pláne Bulgáriáról e könyvben nem sok szó esik, ami mondjuk érthető. Watsont nem a periféria érdekli, hanem a központi hatalmak súlypontja, ami nyilván nem Anatóliában, hanem valahol Poroszföldön vagy a Ruhr-vidéken keresendő.
** Persze ezzel nem mondtunk sokat. Az osztrák hadsereg „agya” ugyanis az a Conrad volt, aki minden idők egyik legalkalmatlanabb vezérkari főnöke. Valószínűleg egy kimiskárolt félszemű kandúrmacska is okosabb döntéseket hozott volna, mint ő. Tragikus, hogy egy efféle nímand döntött milliók életéről.
*** Természetesen a legnagyobb tüske a Birodalom talpában – ezt Watson nem győzi eleget hangsúlyozni – a magyarok voltak, akik a háború folyamán gyakran olyan hatást keltettek, mintha nem is az osztrákok mellett, hanem inkább ellenük harcolnának. A fő problémát az élelmiszerszállítások kérdése jelentette, amit a Tisza vezette kabinet folyamatosan próbált elszabotálni, esetenként kifejezetten az éhezés szélére taszítva Bécset. Másfelől Tiszáék nagy lendülettel vétóztak meg minden olyan törekvést, ami a Monarchia föderalista átszervezésével, vagy a demokratikus jogok kiterjesztésével volt kapcsolatos, ezzel pedig bizony közvetve sokat tett azért, hogy a birodalmon belül a feszültségek végül robbanásig fokozódjanak.
**** Mindig fázom, amikor a katonák próbálnak meg „kultúrát” vinni valahova. Annak olyan gumibot és bikacsök szaga van. Lásd SZFE és Szarka ezredes esetét.
***** Bár a háború után Ludendorff első számú hirdetője volt az ún. „tőrdöfés-elméletnek” (vagyis hogy a küzdelmet nem a hadsereg veszítette el, hanem a hátország, a civilek), de ez csak önmentegetés volt, a felelősség ocsmány áthárítása. Az igazság az, hogy 1918 őszére a nyugati fronton a németeknek már csak 300.000 hadra fogható emberük maradt, miközben az amerikaiak éppen készültek partra tenni vagy kétmillió bakát. És ez a 300.000 is már alig várta, hogy megadhassa magát.
****** Tegyük hozzá: az etnikumok ellen folytatott háborút nem a központi hatalmak művelték legbrutálisabban, hanem a cári orosz hadsereg, ami mindenhová vitte magával antiszemitizmusát, és olyan pogromokat rittyentett a galíciai zsidó kisebbség ellen, hogy még.
******* Kivéve a zsidók. Ők ritkán vághattak vissza,főképp azért, mert mindenki őket akarta először elgyepálni, és a hátuk mögött nem állt egy nagyhatalom sem, aki eredményesen meg tudta volna védeni őket.
******** Nyilván nem véletlen, hogy azok között a németek közül akik a békekötés után mindenüket (házukat, vagyonukat) elveszítették, mert menekülniük kellett mondjuk Lengyelországból vagy az új Csehszlovák államból, hatszor annyi tömeggyilkos került ki a második világháború során, mint a népesség egyéb részeiből.… (more)

I've always been fascinated by the often-ignored efforts of the failing Austro-Hungarian empire in the First World War, and this is a great addition. In 1914-15, the ramshackle Habsburg armies were in full retreat on the Eastern Front. Standing alone in the face of the advancing Russians was a single fortified city with a name virtually unpronounceable to English speakers and largely manned by Landsturm reservists, middle-aged grocers, accountants and clerks. Given the Habsburg army was being run by a general who hated going to the front and was far more interested in the mistress he desperately wanted to marry anyway, the garrison seemed to have little chance. Incredibly they hung on for months in the face of massive Russian numbers and artillery, while their dithering superiors made blundering attempts to relieve them. Eventually though, starvation forced them to yield, after defiantly blowing up all the fortress works, and went into the brutality of Russian captivity. A fascinating book of a campaign little known in the English-speaking world.… (more)

This is not my first trip to this particular rodeo, having previously read Graydon Tunstall's "Written in Blood," never mind other examinations of the terminal stages of the Habsburg Empire. Watson's particular genius, though, is to place the "fortress" of the title in its social, geographical and military context. From there, Watson then places the battle in the wider context of how the eastern front of the "Great War" was the conflict that did not end in November of 1918 and, in some ways, has still not ended. Witness the ongoing Russo-Ukrainian struggle. Besides telling a gripping story well Watson has distilled down a wide, and often inaccessible, literature for a more general audience. Highly recommended.… (more)

Excellent study of a part of World War I that is largely forgotten in the West. Alexander Watson mercilessly shows the incompetence and weaknesses of the Austro-Hungarian army, which led to disaster. War is shown in all its depressing cruelty, whether it is the brutality of the invading Russians or the pettiness and arrogance of the Austo Hungarians. Particularly significant is the role of racism and nationalistic prejudice in fueling the atrocities committed on both sides, which prefigures the Eastern Front of World War 2. The author also reserves his particular scorn for Conrad, who doesn't come out very well.… (more)