Bár az aranyszájú Ámosz Oz nem a kedvenc íróm*, de azon kevés író közé tartozik, akinek irodalmi produktumait is élvezettel forgatom, és politikai megnyilatkozásai is mindig megfontolandónak bizonyulnak. Ebben a pöttynyi kötetben két esszét találunk a fanatizmusról, egy előadást az írásról, és egy grátisz 2005-ös interjút a szerzővel. Mindháromnak kincset ér minden szava, az első két tétel pedig… hát hadd ne mondjam, mennyire aktuális még mindig, már megint, csak épp Bin Ladent vagy a palesztin merénylőket kell behelyettesíteni valami másra. Elképesztően tömör, pontos, intelligens és provokatív szöveg jó adag vonnegut-i szarkazmussal tálalva – én a magam részéről csak azért nem idéztem ki az egészet, mert 1.) lusta vagyok 2.) már idéztek belőle előttem 3.) Oz a szövegben több helyütt is (különösen az utolsó riportban) azért vastagon ismétli önmagát, de ez alighanem egy ilyen műfaj – nem találhat ki magának folyton új igazságokat, csak hogy az olvasónak jó legyen. Ámosz Oz az a fajta gondolkodó, aki annyira szembemegy mindenfajta radikalizmussal, hogy az már önmagában radikalizmus-számba megy. Számára a tolerancia és az elfogadás nem pusztán erkölcsi kérdés, hanem az ideológiákon túlmutató kőkemény szükséglet – mert semmi sem biztosítja jobban úgy általában véve egy társadalom tagjainak túlélését, mint ha kompromisszumkész államban élnek, és országukat kompromisszumkész államok veszik körül. Ha valakinek akad egy-két szabad órája, ajánlom neki ezt a könyvet, igazi gyorstalpaló fundamentalizmus-témakörben. Ha van hibája, az az, hogy (attól tartok) fanatikust pont nem lehet gyógyítani vele. Bár próbálkozni azért lehet.

* Bár a Szeretetről, sötétségről sok kedvenc könyvem közül az egyik. Alighanem egyike a legjobb önéletírásoknak, és egyben a korai Izrael állam legpontosabb irodalmi ábrázolása is. ( )