Took a while to get into, found Erast is a bit irritating at the start, but then it became more of an adventure and I was carried along. I stopped worrying about their ranks or pronouncing names and streets. It got better when Erast starting showing some gumption in addition to intelligence. But the ending, what an awful, shocking ending. He will be changed forever and I can't read anymore.

Read 19.07.2023 ( )

Moscow, 1876. A spate of suicides among young students triggers and investigation by young investigator Erast Fandorin. The young men are killing themselves by "American Roulette," which is just what you think it is. The investigation leads Fandorin to some very strange conclusions, and across several countries. It's a good (I think) portrait of Russia and Europe at the time, and the mystery is well done. I'll probably read some more by Akunin. ( )

I read this book, the first in the series of 13 novels about the late 19th century Russian detective Erast Fandorin, when it first appeared some twenty years ago. I remember little about the plot, but I remember vividly how I felt — and how shocked I was at the ending. I have now read it for a second time.

Boris Akunin is a brilliant story-teller and also an excellent historian. His books are set in a real historical time and place (imperial Russia from 1876 to the Bolshevik coup d’etat in 1917). He’s been compared to Arthur Conan Doyle and Ian Fleming, but I think Akunin (whose real name is Grigory Chkhartishvili and who was born in Georgia) is a unique voice. One should not rush to compare his Fandorin to James Bond or Sherlock Holmes.

In this first book in the series we meet a very young Fandorin at the beginning of his career in the police, naive, prone to make mistakes, an incurable romantic and someone with truly amazing luck. Initially investigating the very public suicide of a student, Fandorin stumbles upon a vast international conspiracy — and no, it’s not the one you’re thinking of. A real pleasure to read and highly recommended. ( )

Ül a krimiíró a kocsmaasztalnál, és hullik a könnye, mint a záporeső. Odamegy hozzá a kollégája:
- Hát veled meg mi van?
- Ne is kérdezd...
- Jó, nem kérdezem - elindul a pult felé.
- Jól van, jól van, kérdezd meg inkább.
- Oké. Hát veled meg mi van?
- Semmi.
- Ne idegesíts.
- Bocs. Szóval egy recenzió...
- Aha. Lehúzták.
- Rosszabb. Azt írták, "aranyos".
- Huh. Durva. Vendégem vagy, mit iszol?
- Mindent. Krimiíró vagyok, nem?

Akunyin krimijei érzésem szerint nem is annyira bűntörténetek, hanem a krimik zsánerelemeivel felturbózott stílusgyakorlatok. Ezzel pedig nincs az ég adta egy világon semmi baj, főleg mert szövegileg remek produktumok, árad belőlük az orosz XIX. század franciás illata, amit kellemes mellékízekkel gazdagít, hogy közben van egy zseniális Eraszt Fandorinunk is, aki ebben a pszeudotolsztoji közegben üldözi a bűnt.

Az se gond, hogy ebben a kötetben Eraszt még nem annyira zseni - inkább a hebehurgya kifejezés illene rá. Végtére is minden detektív volt pelyhes kiskacsa, még a nagy Sherlock is biztos sután botorkált az élet ösvényén, mielőtt elméje teljes vértezetbe öltözött. Az eredettörténeteknek amúgy is nagy divatja van, az olvasót (mozirajongót) érdekli, hőse hogy lett az, aki, mert ez emberibbé teszi. Fandorin is letett már annyit az asztalra, hogy kapjon egy ilyet.

Csak az a krimiszál. Az ne lenne ennyire harmatos.

Van olyan, amikor az olvasó rájön, ki a tettes, párhuzamosan a detektívvel, vagy akár őt megelőzve. Ilyenkor általában jogos büszkeséget érez. Én rájöttem (előbb), de a büszkeségnek még a nyomát sem találtam magamban. Ez a "rejtély" ugyanis annyira egyosztatú, olyan kevés potenciális gyanúsítottal dolgozik a szerző, hogy inkább kihívás rosszul megtippelni az elkövetőt, mint jól. Aláírom, Fandorin még naiv és tapasztalatlan, de hát amit művel, túlmegy minden határon. Bántóan kevéssé támaszkodik sokat dicsért intuícióira és elemzőkészségére, nyomozati munkája kimerül abban, hogy "Nézd, itt egy feneketlen szakadék! Leugrom, hátha kimegy a bokám." És tényleg leugrik, és tényleg kimegy a bokája, de valahogy mégis megússza - logikai apparátus helyett a rohadt nagy mákjára támaszkodik*, ami engem mindig idegesít.

Ha az elkövető személye nem is annyira titok, a motivációja még lehet érdekes, és igaz is, hogy ebben az aspektusban Akunyin tudott újat mutatni. De hiába vetett fel érdekes dilemmákat, itt meg azt éreztem, hogy kényszeresen valami hatalmas nagyot akar markolni. James Bond betegsége ez, ő se elégszik meg kevesebbel: ha nem a világuralom megszerzése az ellenség célja, fel se kel reggel az ágyból**. Túl grandiózus az egész, ami ordító ellentétbe kerül azzal, hogy Fandorinunk egyszerűen még nincs kész. Gigantomán összeesküvés vs. tojásból éppen kikelt kiscsirke... valahogy nem passzol ez a két elem. Talán praktikusabb lett volna valami emberi léptékű bűntettel nyitni. Pedig mint szöveg, az Azazel helyenként kiemelkedő irodalmi minőség, ám mint történet, összeroppan saját nagyravágyása alatt.

Megjegyz.: Bár a fülszöveg szerint ez a legelső Fandorin-sztori, nekem inkább olyasfajta munkának tűnt, amit a kiégett krimiírók szoktak letenni az asztalra, amikor nyomozójuk már baromi népszerű lett, ők meg viszonylag kevés fáradtsággal szeretnének lehúzni róla még egy bőrt. Igen, így belegondolva: ez is az "eredettörténet" egyik lehetséges definíciója.

* Enyhe spoilerjel alatt mondom: azért a végkifejlet árnyalja kissé mindazt, amit Fandorin mákjáról mondtam. Ez mondjuk érdekes volt, meglepett, mint ahogy az is, hogy Akunyin mennyi nyitott kérdés hagyott a végén. De ez az összképen alig változtatott.
** Jó, hát ez amúgy nem James Bond találmánya. Doyle óta tudjuk, hogy minél zseniálisabbra van megírva a nyomozó, annál zseniálisabb bűnözőt kell mellé teremteni - Sherlock nem elégedhet meg holmi tyúklopásokkal, neki minimum a "bűn Napóleonjával" kell szembenéznie. Minden hőstörténetet némiképp a drogfüggés logikája mozgat: folyton emelni kell a dózist. Ha a protagonista szintet lép, az ellenfeleknek is így kell tenniük, különben unatkozni fogunk. És velük párhuzamosan az olvasó (néző) ingerküszöbe is csak nő és nő, a határ a csillagos ég. ( )

Boris Akunin er vinsæll rússneskur glæpasagnahöfundur sem er þekktur fyrir sögulegar glæpasögur. Frægastur er hann fyrir persónu sína Erast Fandorin, rússa sem er uppi undir lok 19. aldar. Fandorin tekur sín fyrstu skref sem rannsóknarlögreglumaður þegar hann hefur rannsókn á dularfullu sjálfsmorði sem hann telur tengjast öðrum málum.
Akunin hefur skrifað sögurnar um Fandorin með ólíkri nálgun og í þessari flettir hann ofan af alþjóðlegu samsæri sem teygir anga sína m.a. til Bretlands. Skemmtileg skoðun á rússneska keisaratímanum. ( )